Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - Duba Gyula: Műfordítás és világérzés
irodalmi láthatárok tágítását szolgálták. Talán nincs is huszadik századi jelentős költőnk, akit ne ejtettek volna rabul legalább esetenként a műfordítói műn- ka izgalmai és szépségei, hogy az így megszerzett idegen szellemi javak által önmaga és nemzetközössége egyként gyarapodjon. Az első világháború után, a nemzetiségi kisebbségek létrejöttével a magyar műfordításirodalom ösztönző erői és irányadó valóságjegyei új motívummal gazdagodtak: a két — sőt három — nemzeti kultúra áramkörein bévül élő nemzetiségek írástudóinak mintegy gyakorlati feladatává és erkölcsi kötelességévé vált, hogy egymás felé tájolják a nemzeti irodalmakat, szervezzék a kölcsönös megismerést és az érzelmi-szellemi közeledést. A mindkét irányban nyitott, idegen partokat összekötő híd szerepét osztotta ki rájuk sorsuk és a történelem. A szlovákiai magyar írók a kezdetektől vállalták is ezt a szerepet és igyekeztek becsülettel betölteni. S nemcsak a szlovák és cseh irodalom magyar nyelvű tolmácsolásával: Fábry Zoltán már 1925-ben lefordította Pavel Dorohov Golgota című regényét. Ez a könyv a szovjet forradalmi valóság összefüggéseinek az egyetemes magyar irodalom viszonylatában is korai és értékes híradása volt. A hazai helyzet érdekes s egyben gyönyörű és önzetlen példájaként említhetjük meg a szlovák irodalomból Štefan Krčméry költői antológiáját, melyben magyar nyelvre fordította a klasszikus és korabeli szlovák költészet kiemelkedő egyéniségeinek munkáit, hogy a magyar olvasóközönség megismerkedhessen velük. A műfordítói feladatvállalás értékteremtő szerepének korszerű példája napjainkban a nagy kirgiz írónak, Csingiz Ajtmatovnak a munkássága. Ö mind a kirgiz, mind az orosz nyelvben és irodalomban otthonos olyannyira, hogy egy-egy művét orosz nyelven írja, majd kirgizre fordítja, növelve így a fejletlenebb kirgiz irodalmi nyelv kifejezésgazdagságát, alkotó munkájához bőven merítve közben az orosz irodalom gazdag hagyományaiból. Példázva ugyanakkor a nyelvi kultúrák teremtő együttélését. Korunkban a műfordítói tevékenység reneszánszának, új fellendülésének lehetünk tanúi. A fordítói munka kilépett regionális, nemzeti kereteiből, hogy létfontosságú világtedenciák szolgálatába álhasson és oly feladatok vállalásával tágíthassa hivatáskörét, amelyek az emberi haladás egészére kihatnak A kommunikációs forradalom eredményei által sugallt, bővülő világképben és történeti egyidejűségben óriási szerep jutott az információcseréknek és a kölcsönös megismerésnek. Magas szintű politikai megegyezések és hatalmi döntések határozzák meg a minőségi és őszinte tájékoztatást és tapasztalatcserét. S a népek érzelemvilága és tudatszintje rezdüléseiről, a nemzetek „lelkivilágáról” mi nyújthat pontosabb híradásokat a világnak, mint a művészet? A tudományos gyakorlat megteremtette az emberi ismeretek „kollektivizálásának” az igényét és szükségét: az emberiség szellemi erői történelmi szükségszerűségből irányulnak a szocialista közösség eszményei felé. A népek tudásanyaga önmagukról, a világról egyre hatalmasabb folyammá dagad, amely kilépni látszik medréből, és mindenki számára egyformán birtokolható közeg. Az általános fejlődés a szellemi javak összegeződését és közkinccsé tételét valósítja meg. Már ma úgy tűnik föl, hogy a tények és ismeretek egyre táguló világrendjében, az emberi valóság atomizálódásának és növekedésének sűrűjében a művészetek lehetnek a leghatékonyabb szintetizáló és egységesítő erők, amelyek képesek lesznek összefogva és sűrítve nyújtani az emberi lét korszerű értelmét és lényegét. Egyben tehát a legteljesebb ismereteket. Ezért a műfordítók alkotómunkájának fontossága és súlya növekszik, tágulnak méretei s jelentőségét egyre inkább az adja, hogy a fordítók népközösségük szolgálata mellett, azt a világkultúra áramlataiba kapcsolva, még általánosabb létfenntartó szellemi erőket is szerveznek — valamilyen egységesítő világérzés igézetében — az emberiség emelkedéséhez és az élet megmaradásához.
