Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - FIGYELŐ - Gágyor Péter: Siposs Jenő mesejátéka a Thália Színpadon

Színházi közhely, de szüntelen hangoztatása gyakran ennek ellenére is pusztába kiáltott szó. A modern pedagógia kísérletei, a gyermekkori elvont gondolkodás fejlettségén alapuló új oktatási módszerek eredményessége már hoszabb ideje arra figyelmeztet, hogy nem lehet lebecsülni a gyermekközönséget.

Ha meg akarnánk vonni az ifjúságnak alkalmas és nem alkalmas művészeti alkotások választóvonalát — kissé profanizál- va bár — azt mondhatnánk: ha a mű esztétikai és művészi értékeket hordoz (azokból épül), akkor alkalmas, s nélkülük nem.

Ezzel a mércével mérve Siposs Jenő fantasztikus mesejátéka, az Utazás az Idó- miára nem állja meg a helyét, ifjúságnak, gyermekeknek nem alkalmas.

A mesejáték története rém egyszerű . .. Két gyerek (az egyik még óvodás) még nem akar aludni menni, a nagyobbik (9 éves) még nézné a tévét, hátha egy rakétaűrhajó fellövését látná a híradóban. Aztán mégis elalszik, s azt álmodja, hogy a barátja felkelti öt, s átsettenkednek a szomszéd telekre, ahol egy űrhajó vár indításra. A négy gyerek (barátja a húgát is magával hozta) lepénzeli, lekolbá- szozza a beszélni is tudó házőrzőkutyát és bekíváncsiskodnak az űrhajóba, ahol eigy professzor-karikatúra szívesen fogadja őket. Az éjjeliőr (miután felébredt) rájön a turpisságra. A professzor menti a helyzetet, összebékít mindenkit, még a megvesztegetett kutyát is a gazdájával. A nagy öröm közepette a kutya rátapos az indítógombra és egy ismeretlen bolygón, az Idómián kötnek ki. A bolygó idomfejű lakói magas civilizációs fokon élnek. Társadalmukban a professzor teremt rendet naiv ötlettel, amikor a legerősebb, de leglustább idomot is munkára kényszeríti és megszünteti a kizsákmányolást. Barátságot kötnek velük, de az egyik fiú véletlenül ellop egy labda alakú idomcsecsemőt, s kénytelenek menekülni az idómiaiak haragja elől (csatározás az űrben). Majd az álmodó gyermek felébred.

Ennyi a sztori. Amolyan se kezdete se vége történet, alapvető szerkezeti hibákkal. Nem bogoz, nem old és nem gondolkodtat. Szinte semmi köze a gyermekkor problémáihoz, ezért nehéz volna kitalálni, hogy miért szól éppen a gyerskekhez. Az egyetlen kapocs, ami a közönségéhez köti, az a gyermekek természetes kíváncsisága: ha valami történik, megnézik. A mű pedagógai és művészi értékeiről nem beszélhetünk, mivel nincsenek. Annál több kivetnivalót találunk benne épp e szempontok alapján. Gondolok itt a krimibe illő gyermekrablásra, amely végül is nem oldódik meg; a pisztollyal hadonászó Western-éjjeliőrre, akinek semmi jellegzetes vonása nincs, ha csak nem az, hogy még a gyermekeknél is infantilisabb; a rosszul szerkesztett plakát-pedagogizálás- ra: „Nálunk a törvény: aki nem dolgozik, ne is egyék.” Mindezt közmondás-bölcselkedéssel és egyéb elcsépelt szólamokkal támasztja alá a szerző. A darab jelentősebb hangsúlyt igénylő mondatai helyén szép számmal találunk közhelyeket: „Csak a fejét üsd, mint a vekkernek, hogy meg ne sántuljon.” A közhelyek álköltészete olykor a Hacsek és Sajót idéző humoros csattanókba emelkedik (csicsíja, altatom a lelkiismeretemet — mondja a beszélő kutya). Ennyi talán elég is a felsorolásból. A darab nyelvezete az argóhoz közelít, de nem több a szlenget nem ismerő szerző szlengeskedésnél. A beszélni tudó kutyával szemben illúziórombolóan hat az idómiaiak szürkesége, kezdetleges, bárgyú tétovasága, a díszlet zuhanytelefonja és a hasonló olcsó megoldások. Ezeket még a színészek igyekezete sem enyhíti.

Sikere volt a darabnak? A gyermek hálás közönség, már annak is örül, ha színházi székbe ülhet. Annál veszélyesebb, ha a gyermek mindenirányú nyitottságát kihasználva, dilettáns művecskékkel még fejletlen ízlését, ítéletalkotó készségét romboljuk. Amikor a modern pedagógia és irodalompolitika határozottan fellép falvédő szövegekre emlékeztető rossz gyermekirodalmi művek ellen, káros és rossz módszer, túlzott dramaturgiai engedékenység új rekvizítumokból régi falvédőt szőni.

A gyermekirodalom kulcsa a mese. „A gyermek lelkivilágára gyakorolt hatása rendkívül nagy. Alig akad még egy olyan műfaj... amely felvehetné vele a versenyt”. (Szeiberényi Zoltán). Tépelődésün- ket Gorkijjal folytathatnánk: „Jó gyermek- irodalom csakis ihletből és alkotókedvből születhetik. Nem mesterember kell hozzá, hanem művész.” Idézhetnénk még Németh Lászlót, Tolsztojt, Belinszkijt és Mórát — bizonyítékul, mércéül, hogy miben nem felelt meg Siposs Jenő műve. Komolyan vehetnénk drámairodalmunkban Fábry Zoltán figyelmeztetését, mely szerint a dilettantizmus szabadsága nemzeti kultúránk csődjét is jelentheti.

A színház dramaturgiájának most csak egyetlen feladata lett volna: elvetni a mű