Irodalmi Szemle, 1977
1977/7 - KRITIKA - Zalabai Zsigmond: Duna-táji parabola
A változás és változtatás lehetőségében vetett hitét a Távollévők .. .-ben a két főalak, Demeter és Szelim példázza. A statikus Jellemekkel szemben ők dinamikus figurák. Útjuk a bűn fölismerésétől a megtisztulásig vezet. Környezetükkel, amely képtelen leszámolni a nemzeti gondolkodás előítéleteivel, meghasonlanak; szembekerülnek önmaguk korábbi elveivel is. Eszmélkedésük során tetteiket nem a félelem irányítja, mint társaikét, hanem a szégyen. A tömeg uszító hangjaira, a más nyelvűek nemzeti önérzetét sértő jelszavakra például így reagálnak: „SZELIM Te érted, hogy mit kiabálnak a tieid a te nyelveden. DEMETER Te pedig érted: mit kiabálnak a tieid a te nyelveden. (Csend) SZELIM Meglehet, hogy a tieid is ugyanazt kiáltják a te nyelveden, amit az enyéim az én nyelvemen? DEMETER (fejét kicsit lehajtja) Azt. SZELIM Mit? DEMETER (halkan) Szégyellem megmondani. SZELIM Én is. Akkor biztos, hogy ugyanazt kiáltják. (Kis csend) DEMETER Akkor nem kell lefordítanunk egymásnak. SZELIM Nem. Akkor nem fogjuk lefordítani egymásnak.” Jurij Lotman szerint a szégyennek mint magatartásszabályozó normának az a sajátossága, hogy csoporton belül hat (szemben a félelemmel, amely a csoportok közötti viszony alakítója). De hogyan kerül a más-más táborból jövő Demeter és Szelim egyazon csoportba? Ügy, hogy fölismerik: mind a ketten kényszer által lettek „hősök”, mind a ketten a fölöttük állók (a király, illetve a szultán) érdekeiért harcolnak, s mind a ketten csak vesztesei lehetnek a kölcsönös gyűlölködésnek. Az irónia, a szatíra, a fekete humor nyilait röppentik azok felé, akik talmi frazeológiával leplezik azokat az értékeket, melyek összeköthetik a nemzeteket. íme a szidalmazásba belefáradtak vallomása: „DEMETER Egyszer valamelyik vidámabb napon, amikor nagyon bíztam a győzelemben, gilisztát mondtam. Emlékszel? (Lassan felderülnek). SZELIM Hogyne! Meg aztán mondtál olyan állatokat is, amilyeneket nem is ösmertem! DEMETER Igen: mondtam, hogy kacsacsőrű emlős — meg ilyeneket. Én se tud tam, mi, csak mondtam. SZELIM Tőled tanultam meg az egész álattant. főleg a gerinceseket. DEMETER Én meg tőled a puhatestűeket. SZELIM Megismertük az éghajlati jelenségeket. Azt mondtad: az Isten nyila üssön belém. Megkérdeztem: mi az? S te elmagyaráztad, mi okozza a villámlást, dörgést. Népszerűsítetted a tudományt. DEMETER Igen, a villámhárítóról is beszéltem. SZELIM Igen, igen. Valami Frank .. . vagy ilyen .. . DEMETER Franklin . . . SZELIM Persze, Franklin Benjámin. DEMETER Az egész muzulmán hitet tőled tanultam meg. Addig csak a keresztény kultúrát ismertem. Tőled tanultam meg, hogy van más hit, más világ, más szellem is ... SZELIM Miközben szidtuk egymást, nem szalasztottuk el az alkalmat, hogy mindent megtanuljunk egymástól. Egymás tudományát. DEMETER Egymás kultúráját. SZELIM Egymás művészetét. DEMETER Kényszerítve voltunk, hogy egymás szitkaiból is tanuljunk.” Páskándi Géza — s térjünk vissza itt a darab szemléletgeneziséhez — polemikusán viszonyul a már idézett Mikszáth-anekdotához. Hőseit át- és átjárja a relativitásnak, a kétféle állásfoglalásnak és erkölcsi Ítélkezésnek a borzongató tudata, az a fölismerés, hogy a nemzeti viszálykodás képletes „nándorfehérvári csatája” az egyik félnek vereség, a másiknak pedig győzelem, hogy a gyűlölködés „mohácsi ütközete” az egyiknek vész, a másiknak meg diadal, hogy a nemzetieskedés lehet eszményített is meg
