Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Szimbólum és szimbolizmus

A szimbolizmus (akárcsak a keresztény középkor művészete, s azóta a legtöbb modernista irányzat) mítizálja a halált. S ezen a regresszív tényen keveset változtat, hogy költői a halálban is a borzongató „ismeretlent”, az „újat” keresték. Hősük az enervált, beteges, életúnt ember, mert csak az képes a lélek legfinomabb rezdüléseit is felfogni. Ennek megfelelően szimbólumaik — ha nem is mindig a „romlás virágai”, vagy a napon bűzlő, rothadó „dögök” (Baudelaire), — többnyire tehetetlenül, egykedvűen, szomorúan sodródó vagy mélázó tárgyak: egy „sírja felett kerengő fakó lomb” (Mallarmé), vagy egy csöppjeit „álmodva hullajtó” szökőkút (Rilke). (Rimbaud, Ver- haeren vagy a mi Adynk titokzatosságukban is erőt, földi irányt kifejező szimbólumai kivételt képeznek, s dinamizmusukkal tulajdonképpen már szétfeszítik a szimbolizmus kereteit.) Varga Imre „kőhegy” jelentésű „bércbálványának” a hagyományos jelentése is az erő, a keménység. Ezt a jelentést Varga egy tipikusan földi, emberi vonással gaz dagítja: azt írja tárgyáról, hogy „keményen áll”, azaz helytáll. S ebben a helytállásban megint csak diametrálisan eltér a szimbolizmus világképétől, s nemcsak azért, mert a szimbolisták sokszor az „aikarás” elől is „menekülni”, „szökni” akarnak, hanem azért, mert ez a „helytállás” az élet s az evilági értelmes élet akarása.

De Varga Bércbálványa, s Varga versei általában nemcsak a „dekadens” szimbolizmushoz nem kapcsolhatók.

Köztudott, hogy a szimbolizmusnak van bizonyos realista hozadéka is. Az az őszinte, sok esetben már exhibicionista kitárulkozás, amellyel a szimbolisták a nyilvánosság előtt érzelmi életüket felfedték a lélektani realizmussal hozható kapcsolatba. Varga Imre verseiben hiába keresnénk ilyenfajta intimitást. Érzelmi életébe csak olyan mértékben enged betekintést, amilyen mértékben az objektív világ azt saját lényegeként képes kisugározni. S ilyen vonatkozásban nem Baudelaire és Mallarmé az őse, hanem a szimbolizmus irányzatával bizonyos értelemben éppen hogy szembe helyezkedő, klasszicizáló, „személytelen” Eliot, s még inkább a talán éppen Eliotból kinövő un. objektív líra képviselői: a lengyel Tadeusz Rózewicz és Zbigniew Herbert, a szerb Vasco Popa, a cseh Miroslav Holub, s a magyar Vas István, Rába György és Nemes Nagy Ágnes. Ezek a költők megteremtették a leíró versnek (lírának) azt a formáját, amely szimbolikus jellege ellenére sem szimbolista, s elsősorban azért nem, mert szimbólumaikban az irracionális elem (pl. Vasco Popa groteszkjei, vagy Nemes Nagy Ágnes látomásai) jelentése is erősen racionális. Ennek a tárgyias lírának minden bizonnyal lehetne a mottója az elioti ars poetica: „. . . a személyes és magánszenvedést.. . átvál toztatni valami univerzálissá és személytelenné..Csakhogy az ő felfogásukban a súly a „személytelenről” áttolódik az „univerzálisra”, az általánosra (a személytelen líra egyébként is abszurdum, hisz a legszemélytelenebb líra is személyes, ha valóban líra), s ezt az általánost a lukácsi értelemben „különösségbe visszaváltoztatva mint ma guknak a tárgyaknak értelmi-érzéki sajátosságát szemléltetik”.

Az irracionális elem Varga Imre szimbólumaiban is racionális jelentésű. Jól szemlél hettük ezt a Bércbálvány „mintha látszana az arca” sorának az esetében. Van azonban a versnek néhány olyan motívuma, amelynek nincs „mögöttese”, azaz a leíró szubjektumra vonatkoztatva értelmezhetetlen. Ilyen szubjektív jelentés nélküli képnek tűnik a negyedik versszak „tollászkodó zömök madara", de az is komolytalan dolog lenne, ha az ötödik versszak természetelvű ábrázolását („A rétegek a palák a számtalan kristályszerkezet”, stb.) részleteiben akarnánk a költőre vonatkoztatni. Ezek a mozzanatok „magyarázhatatlanságuknál” fogva megtéveszthetik a kritikust, kelthetik az irracionalizmus látszatát, holott egyszerűen csak a szemléletességet, a költői kép érzéki teljességét szolgálják.

S itt kell válaszolnom Koncsol Lászlónak, pontosabban: itt kell visszakapcsolnom a bevezetőben általam kérdéssé alakított Koncsol-mondatra: igaz-e, hogy Varga csak „jelzésszerűen” kezeli a vers tárgyát? A válasz a fent elmondottakból, azt hiszem, nyilvánvaló: a „bércbálvány” — s Varga szimbólumai általában — nemcsak „jelzések", nemcsak a lírai ént, de önmaguk teljességét is jelentik. Sőt, csak így, elsősorban önmagukat jelentve fejezik, fejezhetik ki a költőre — egyéb versei tanúsága szerint is

— annyira jellemző gondolati tartalmat.

S most, hosszúra nyúlt fejtegetésem végén eljött az ideje, hogy ezt a gondolati tar talmat, a Bércbálványra s a kötet egészére is vonatkoztatható eszmét összefoglaljam.

Varga szimbolista indíttatása nyilvánvaló. A szimbolistáktól tanulta meg, hogy milyen nagy a szimbólum és szünesztézia teherbírása, feltehetően tőlük leste el azt is, hogy