Irodalmi Szemle, 1977
1977/7 - FÓRUM - Tőzsér Árpád: Szimbólum és szimbolizmus
világos, így került melléjük a „zúz”, illetve a „kutya” magyarázó szó, s született a népi etimológia alapján két pompás új magyar kifejezés. Hasonlóképpen magyarázza a „bércbálvány” összetételben a „bérc” a „bálványt”. A jelző szerepében álló „bérc' a több jelentésű „bálvány” egyik jelentését megismétli s ezzel felerősíti. A „bércbálvány” tehát tulajdonképpen szintén tautológia, de valőrdúsító funkciójú tautológia, mert a „bércformájú nagy kő” jelentés mellett színező elemként, szubjektív árnyalatként természetesen továbbra is jelen van a szóban az „imádott szobor, tárgy” jelentése is. A negyedik és ötödik versszak tehát ennek a „bércformájú nagy kőnek” a térkiterjedéseit: magasságát és mélységét vázolja fel. Eredeti mivoltát, formáját nemcsak a „forró nyarak”, „pengés telek”, nemcsak az időjárás és furcsa idő veszélyezteti, de a mélység, a föld vonzása is bontja, omlasztja. De míg a furcsa időjárás és idő riasztó („mennyboltnyi súly”), a természet rendjét bomlasztó jelenség, addig a gravitáció „deleje” „ölbevétel”, a természet rendjével összhangban ható erő. A hatodik versszak visszakapcsol a cím névszói állítmányának helyzetjelentésére: „Nem mozdul”. Ugyanis ha a címet a vers első sorának fogom fel, akkor a konkrét vershelyzetet kell benne látnom: Előttem egy bércbálvány, egy irdatlan kőhegy. A cím és a hatodik versszak közötti részek tulajdonképpen azt magyarázzák, hogy miért „jel” a költő számára a látott hegy, pontosabban milyen képzettársításokat éoreszt benne Azt is mondhatnánk tehát, hogy a látványból látomások indulnak, de ezek a látomások végig a látványt magyarázzák, azaz a valóság vonzásában maradnak, nem darabolödnak fel a szimbólum [szimbolizmus) törvényei szerint. Csak annyiban látomások, amennyiben a tárgy múltját, jövőjét, idő- és térbeli kiterjedéseit, lehetőségeit tükrözik. A hatodik versszak megint a pillanatnyi látvány, a helyzet képe: Nem mozdul Az éjszaka burka lejeslett róla Védtelenül keményen áll Megvilágosodik előttünk, hogy a cím és a „Nem mozdul” közötti idő az éjszaka és a reggel (hajnal) közötti idő volt. Míg a költő közbeeső látomásait bekalandoztuk, megvirradt. Az éjszaka indította képek eloszlottak („Az éjszaka burka lefeslett róla”), a leírt tárgy a valóságban, a pillanatnyi idő valóságában mozdulatlan. Az éjszaka: a képzelet; a reggel: a realitás. A „védtelenül” még a képzeletre, a veszélyekre, de a „keményen áll” már a realitásra utal. A hetedik (utó só) versszak a vers legantropomorfabb része. Már átvezet az alkotás másik, szubjektív jelentéssíkjába, de még értelmezhető a tárgy természeti jelentésén belül is: Mély arca a szelek fészke s ahogy kitódul a szél a történelmi ráncok közül mintha látszana az arca Az ajkak Az égnek támasztott homlok A reggel fényénél a szem egyre feljebb, a hegy „arcára” (csúcsára) siklik. Míg a látomások: a „védtelenség”, az „éjszaka” képei a hegy „vállait”, alsóbb tereit tapo gatták körül, addig a „keménység” képzetét kibontó utolsó versszak a csúcs motívumait fogja össze. A hegycsúcs mint „szelek fészke” a romantika lírájából átemelt kép, az anakronizmust modern metafora, az élesen metszett „mély arc” ellenpontozza. A két kép által befogott idő a „történelmi ráncok” (szakadékok?) metaforát készíti elő, s azzal együtt a hegy ősiségét, „időtlenségét” érzékelteti. Az utolsó sorok motívumai („ajkak”, „homlok”) a negyedik versszak megszemélyesítésére utalnak vissza, azt mintegy kiegészítik, befejezik. De míg ott az óriásként megjelenített hegyet „mennyboltnyi súly” görnyesztette, addig itt a „kitóduló szél” s az „égnek támasztott homlok” a friss, felfelé törő erőt objektiválja, s így végeredményben a természet elpusztítha- tatlanságát sugallja.
