Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Hőskor és dilettantizmus
irodalom nem pusztult el a szörnyű burjánzásban, az főképpen nekik köszönhető. Felkészültségükkel, világirodalmi telítettségükkel, az új iránti érzékenységükkel, kitűnő folyóirat- és újságkezdeményezéseikkel irodalmi életet, egészségesebb és korszerűbb irodalmi és olvasói közvéleményt teremtettek és hatékonyan hozzájárultak az új irodalmi nemzedék kibontakozásához és differenciálódásához. Az induló fiatal írók legjobbjai — akik igen gyakran az emigránsok által szerkesztett lapokban léptek a világ elé — tőlük tanulták meg az írói mesterség módszertani és technikai alapjait, az ő példájuk vagy közvetlen útmutatásuk nyomán sajátították el a művészi ízlést és igényességet. Ez a termékeny hatás azokra a tehetséges fiatalokra is kiterjedt, akik érzelmileg és világnézetileg az öreg dilettánsokhoz álltak közel. II. Azok, akik a két világháború közötti kisebbségi irodalom bonyolult és nehézségekkel, ellentmondásokkal terhes fejlődését behatóbban vizsgálják, a dilettantizmus elleni harcban meglepő, paradox jelenségeket is tapasztalnak. Sokszor fordul elő, hogy hétpróbás dilettáns író mennydörög a dilettantizmus rontása ellen, vagy a 90-es évek ízlésénél megrekedt folyóirat tekinti magát az irodalmi színvonal előharcosának. A paradox jelenségek közt vannak olyanok is, amikor az irodalmi nívóért lelkesen és hozzáértéssel küzdő kritikus álnéven irodalomalatti műveket publikál, vagy amikor a dilettantizmust megsemmisítő gúnnyal kipellengérező esztéta publicistaként hűen kiszolgálja a dilettáns irodalmat istápoló politikai jobboldalt. Az első esetre Keller Imre a példa, aki Pirinyó Pál néven Rudolf trónörökös szerelmeiről írt testes ponyvaregényt. A második eset klasszikus megtestesítője Szvatkó Pál, aki politikailag teljes mértékben azonosult a reakciós ellenzéki pártokkal, de kényes irodalmi ízléséhez makacsul ragaszkodott: a jobboldali dilettantizmust finom iróniával telített leereszkedő fensőbbséggel intézte el, s a kisebbségi líra legérettebb teljesítményének nem Mécs Lászlót, hanem Vozárit és Forbáthot tartotta. A szóban forgó paradox esetek közül nagyon érdekes Mécs Lászlóé. Mécset — aki a Tűz felfedezettjének számított és Hajnali harangszó (1923) című kötetével baoldali körökben is nagy várakozást keltett — 1923-ban megkérték, hogy egy tervezett irodalmi folyóiratban vállalja el a társszerkesztői tisztet. Az ambiciózus fiatal poéta a nagy jelentőségűnek beharangozott tervben dilettáns vállalkozást látott, s ezt a véleményét nyílt levélben fejtette ki. A Kassai Napló ban közzétett levél legfontosabb részei így hangzanak: „... A pozsonyi irodalombarátok és írók most dolgoznak egy lap megindításán ..melynek címe Magyar Jövendő lesz. Főszerkesztője Jankovics Marcell és társszerkesztők: Alapy Gyula (Komárom), Dobay János (Pozsony), Kersék János (Léva), Mécs László (Nagykapos), Ölvedi László (Érsekújvár), Sziklay Ferenc (Kassa). Felszólítást kaptam én is tehát. Vajúdik a várvavárt gyermek: vigyázzunk, nehogy koraszülött legyen, msrt akkor inkább ne jöjjön világra, hogy ország-csúffá legyen. Vessük le gondolatban már most a Taygetos ormáról. Itt az alkalom, hogy végre legyen valamink, elindulás előtt készítsünk el mindent. Ezt a választ a felszólításra megírhattam volna magánlevélben is. De a nyílt levélhez fordultam, mert így a közönség leikébe dobom egy szépirodalmi lap gondolatát, szükségességét... Olyannak kell lennie a szerkesztőségnek, hogy tekintély legyen. Legyenek országos irodalmi alkotások a szerkesztők mögött, hogy imponálni tudjanak széles és talentumos rétegeknek, s nemcsak irodalmi házibarátaiknak ... Le
