Irodalmi Szemle, 1977
1977/7 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Turczel Lajossal)
nem élhet olyan szoros kötöttségben anyanyelvi közösségével, mint a humán értelmi ségünk. Egy megfelelő fórum segítségével azonban fölszabadíthatnánk és anyanyelven hozzáférhetővé tehetnénk a nemzetiségi magyarok számára is azt a korszerű tudás anyagot és gondolkodásformákat, melyek kívül esnek az irodalmon és a művészeteken. Úgy vélem, hogy ilyen fórum birtokában nem okozna különösebb problémát ezeknek az embereknek a beszervezése, az anyanyelvi közösségük számára való megnyerése. • Egyetértek a Lajos bácsival, hisz jómagam is egyre inkább biztosítottnak látom egy új folyóirat megteremtésének belső feltételeit. De ha már irodalmi életünk meglévő problémáiról és hiányosságairól beszélgettünk az eddigiekben, térjünk vissza ezekre. Mert bőven van még beszélni valónk e téren is. Föltétlenül szólnunk kell például irodalomtörétnetírásunk helyzetéről. Annál is inkább, mivel úgy vélem, eddig a mulasztása több, mint az eredménye, s a folyamatosságával, rendszerességével sem lehetünk elégedettek. A kérdés egyik vonakozását irodalomtörténész-utánpótlásunk akadozásában, hézagosságában jelölhetnénk meg. Pillanatnyilag valójában csak három olyan aktív irodalomtörténészünk van — a Lajos bácsi, Csanda Sándor és Szeberényi Zoltán személyében —, akiknek jelenléte mindennaposnak mondható irodalmi életünkben, s talán közgondolkodásunkban is. Irodalomkritikusaink csak kiegészítő tevékenységként, irodalomkritikai munkájuk aspektusainak elmélyítéseként foglalkoznak az iroda lom lirodalmunkj történetével, így irodalmi hagyományaink és értékeink rendszerezésének, értékelésének és időről időre szükséges átértékelésének folyamata a szüksé ges erők hiányában meglehetősen lelassul. Minden bizonnyal ezzel magyarázható, hogy még mindmáig híján vagyunk olyan irodalomtörténeti áttekintéseknek és alapozó mun káknak — gondolok itt egy rendszeres irodalomtörténetre, irodalmi lexikonra, valló- másos irodalomra, életműkiadásokra, kézikönyvekre és monográfiákra amelyek irodalmi (és nem utolsósorban nemzetiségi) önismeretünket és én-tudatunkat erösíte nék, s ösztönzést adhatnának az előbb említett elméleti munkák születéséhez is. Igaz, föl-f ölvillantak az utóbbi időben is néhány an (Párkány Antal, Kováts Miklós, Popély Gyula, s legutóbb Varga Erzsébetj, de egy-egy monográfia vagy részlettanulmány megírása után el is tűntek irodalmunk mindennapjaiból. — Irodalomtörténetírásunk hiányosságai jórészt megintcsak a harmadvirágzás kéz deti nehézségeivel vannak összefüggésben. A sarlósok között többen voltak olyanok (Dobossy László, Kovács Endre, Szalatnai Rezső stb.], akik a felszabadulás után az irodalomtudomány megteremtésében is hatékonyan közre tudtak volna működni, de ezeket az embereket, amint említettem, a történelem elsodorta tőlünk. Tudvalevő, hogy irodalomtörténetünk megírását a közvélemény Fábrytól várta, de ő ezt a feladatot azzal hárította el, hogy „alanyi-tárgyi viszonylatban” van az első szakasz irodalmával, azaz egyszerre része és részese annak. Persze, a fő akadály nem ez volt, hanem sokkal inkább az a sajátos viszonylat, amely közte és az irodalom közt kialakult. Ismeretes, hogy rövid, átmeneti időszaktól eltekintve, nem volt szabályos, par excellence kritikus, aki számára az irodalom elsődleges anyagul, központi tárgyul szolgált volna. Kritikai munkája publicisztikai tevékenységének volt a része, és az irodalom elsősorban az osztályharcnak és embervédelemnek alárendelt segédanyag és motívum-készlet szerepé-: töltötte be nála. A harmadvirágzás kezdetén egyedül Sas Andor volt az, aki alkalmas nak látszott az irodalomtörténetírásra, ő viszont történelmi és gazdaságtörténeti tanulmányokra összpontosította az erejét, képességeit. Az irodalomtörténet megalapozása ilyen körülmények között tapasztalatlan, új emberekre hárult, akik közvetlenül, belül ről nem ismerték az első köztársaság irodalmi életét, s bizonyos türelmi időre volt szükség, hogy felnőjenek feladatukhoz és az utánpótlás nevelésében is részt vállalhassanak. Az utánpótlás fölneveléséhez az utóbbi időben jó lehetőséget nyújtanak az évről évre megrendezett egyetemi és főiskolai tudományos diákversenyek. A Komenský Egyetem bölcsészkarának magyar tanszékén pedig már olyan munkálatokat is végzünk (a Szlovákiához fűződő magyar irodalmi hagyományok lexikonának megtervezése), ams lyek hatékonyan előkészíthetik a talajt a várva várt szlovákiai magyar irodalomtörténeti szintézis megszületéséhez. • Mészáros László úgy fogalmaz ezzel kapcsolatban, hogy „a csehszlovákiai magyar irodalom történetének megírását tehát már nem az anyag, hanem egy átfogó koncep ció, egy modern irodalomszemlélet hiánya késlelteti...” Megfelel a valóságnak az ö állítása? — Mészáros László az idézett írásában Bori Imre két könyve kapcsán veti föl a gon
