Irodalmi Szemle, 1977

1977/7 - Duba Gyula: Így lett szocialista író Fábry Zoltán

„Húsvéttalan a magyarság / S Írni tenni mégis űznek nagy parancsok.” A bevezető sorok olyan láttatóan hű történelmi atmoszférát teremtenek, hogy egészében ide kívánkoznak: „Kis szlovenszkói magyar irodalmunkkal kapcsolatban a múlt hónapban sok szó esett írókról és »írókról« — irodalomról és magyarságról, dilettantizmusról és dilettánsokról, célokról, vágyakról, eszmékről, hibákról, komédiásokról és igazhívőkről, volt itt fogcsikorgatás, szeretet, csak- azértis és kétségbeesés. Terméketlen búsulás és terméketlenségre kényszerített hallgatás. Sehol megértés, mindenütt merev falak: keserű gúny és öblös rétori frázisok vagy égnek fordított szemek. Szomorú, keserű biztonsággal ismétlődő magyar igazság: az előretörtetők közömbös nézése, hahotás, átkos visszatartása, visszakényszeritése. A régi betegség: politika! A bűnös politika: a pillanat politikája, a kényelem egygenerációs jövőtlen akarása, az orrnál tovább nem látás politikája. A jóhiszemű vétkes cselekedet teóriája: a szentesített eszközök egyoldalú, önző munkája. A csalóka hit: csak így lehet jó, csak így lehet hasznos. Mert csak így lehet a magyar élet — magyar politika.” Az indításból is látható, hogy átfogó kisebbségi-társadalmi helyzetfelméréssel készül merészen és megalkuvás nélküli igazságokat elmondani.

Korrajza alapján megelevenedik előttünk a húszas évek ösztönösen alakuló kisebbségi társadalmi élete: a különféle pártok érdekeit védő hangok és helyi elgondolásokért harcoló nézetek, alkalmi versírók és dilettáns elbeszélők fontoskodása, apró közéleti hatalmasságok bősz véleménynyilvánítása, írónk szavával az urambátyámozó kvaterkázók védett területe. További gondolatmenetének a logikája kristálytiszta, helyzet- és feladatelemzése időtálló, ma is aktuális és a nemzetiségi tudat számára történelmi jelentőségű. Már ekkor kitűnik, hogy Fábry Zoltán született programadó. Csak csodálhatjuk a fiatal író szellemi energiáit; alig két éve még tehetetlenül sóhajtozva feküdt szemben a fenyvesekkel és imádságos szavakkal sajnálta népét és önmagát. A vele történt csodát nem minősíthetjük másképp, mint hogy élniakarása és felelősséggel vállalt munkája — hivatása gyógyította meg. Hangadó képessége kétségtelen, összefogóan fogalmazó — névadó — tehetsége szembetűnő. Legnagyobb értékének pontos elvonatkoztatásokra képes valóságérzéke mutatkozik. Még expresszív és szomorú, még érvel és kér, meggyőzni igyekszik, még általánosan beszél, s nem személyesen, nem gúnyol és nem kiátkozóan szenvedélyes. Ügy véli: a gondok és élettények közös megértéséért, a testvéri megegyezésért dolgozik. Azoknak a tévedéséről szól, akik a begubózást, az önmagukba nézést, a muskátlis ablak romantikáját, a sírást és a nyugalmat akarják. „Mert csak így lehet megtartani azt, ami elveszett.” Elmondja, hogy vannak, akik gúnnyal nézik azokat, „kik sarokba dobták a kényelmes vitázást, felkeltek és egyedül, keserűen nekivágtak a keresztutak veszejtő tömkelegének.” Nem vitázni kell, nem tehetetlenül ülni és szomorkodni (!), hanem azok mögé állni, „...akik nem ülnek, nem vonulnak a terméketlen magányú sarokba, nem sírnak pillanatkönnyítéssel; magyarok, akik széttépik a mozgás zsibbasztó! bilincsét, a hangulatot, és nem kölcsönöznek felpántlikázott honfibút, de fogszorltással, izomfeszüléssel lendülnek — munkára; munkára az ismeretlen harmadikért, az ismeretlen milliókért. Magyar írók, akik nem ijednek el a valóság elől. Emberek, akik a terméketlen könny- és hangulatpatakok medrét akarják kitölteni. Munkáikkal az eddig hiányzó életet kierőszakolni: a mélyről jövő, mélybe ásó közösséget...” Teremtő közösséget akar és „a magyar szó, a magyar teremtő lélek életkapcsolódását”, tehát: reális helyzetfelmérést és léttudatosítást. „Vannak, akik elfelejtik a tanácsolt vizsgát, a jövőt: életképesek vagyunk-e?” Maga is ilyen irányú kételyekkel küzdött talán? Lelke mélyén meglehet, de hivatása magaslatáról tiszta fővel jelenti ki: „Az irodalom és a magyarság viszonyának tisztázása adja és mutatja a jövőt!”

A maga számára határozottan tisztázta is a kérdést: irodalom és magyarság nem lehet egy egyenlet két oldala, a művészi —■ minőségi — követelményt nem lehet irodalompolitikai szempontokkal helyettesíteni. A példakép Ady legyen, őt kövessük, „... a magyar költőt, irodalom és magyarság sorsütközését, igazolását, jövőt mutató életpéldáját”. S ha nem lehet megegyezés, ha a választóvonal — Adyn innen, Adyn túl! — „táborba szállást” jelent, akkor „mi