Irodalmi Szemle, 1977
1977/6 - FIGYELŐ - Mészáros László: Nincs visszaút
különbség a piti zsebtolvaj, a nagystílű szélhámos és a gyilkos bankrabló között. A fejlett szocialista társadalomban minj den bizonnyal megvannak a lehetőségek a megelőzés hatékonyabbá tételére. 4. Tóth Benedek művével kapcsolatban is felmerülhet a kérdés, hogy miért van szükség üyen végletes esetek felmutatására. A mű címe szinte egyenesen a jövő- kutatási szimulációk, prognózisok és a te- retológiai modellek felé mutat. Az élő szervezetek, a társadalmak nyitott rendszerek és fejlődésük mindig a lehetséges alternatívák spektrumában realizálódik. A jövő lehetőségeinek spektrumát kutatva aztán rá kell döbbennünk, hogy vannak nemcsak megvalósíthatatlan, de nem kívánatos lehetőségek is, hogy létezik „elriasztó jövő” is. Egy totális nukleáris háború minden bizonnyal egy ilyen lehetőség. A jövő lehetséges útjai azonban sohasem ismertek tökéletesen, ezért néha rossz útra tévedhet az ember. A fejlett szervezetekben ilyenkor felvillan egy vörös ellenőrző lámpa, egy figyelmeztető szignál. Ezek olyan pontok, amelyeket ha átlépünk, nincs visszatérés (point of no return, tocskál abszurda). Más szavakkal, olyan ajtók ezek a végletek, amelyeken csak egy irányban lehet átmenni. Ezek a túllépések aztán nem is mindig kapcsolják be az ellenőrző lámpát, vagy egy olyan bonyolult rendszer mint a társadalom esetében pedig, csak itt-ott villannak fel, és nem mindjárt túlságosan nagy fénnyel. Szerencsére mindig akadnak egyének, akik figyelmeztetően felemelik az ujjaikat, akik mindenkinél hamarább észreveszik a közelgő veszélyt. Gondoljunk Fábry Zoltánra: egész élete egy jelzőlámpa szüntelen villogása. A pont, ahonnan nincs visszatérés, még nem jelenti a rendszer halálát, de kezdete az elkerülhetetlen agóniának. Ezért indokolt az úgynevezett teratológiai modellek használata (teratológia: a szörnyszülöttek, a rendellenességek tanulmányozása). Egy szellemes Leibnitz-parafrázis szerint tanulmányoznunk kell a lehetséges legrosszabb világokat, hogy valóban a legjobb világban élhessünk Tóth Benedek regénye éppen arra figyelmeztet, hogy úgy a társadalom különféle szféráiban, mint az egyén életében is vannak pontok, ahonnan már nincs visszaút. Váradi Gábor és társai nem tudnak lemondani megcsontosodott vezetési elveikről, nem vették figyelembe a realiás változásait és különféle „védekező" akcióikkal átlépték azt a határt, ahonnan már csak süllyedni lehet. Tóth regényéről lehetne vitatkozni, hogy mennyiben tipikus a benne leírt esemény, de ennél sokkal értékesebb megelőző, figyelmeztető funkciója. Nem azt kell tudnunk, hogy megtörtént-e a kistari eset, hanem azt, hogy nem szabad megtörténnie. Természetesen vannak pozitív végletek is. Sziki László is átlépte a pontot, ahonnan nincs visszatérés, amikor a szemébe vágta Váradinak az igazságot. Ezek az összetűzések a fejlődés motorjai. Úgy foglalhatnánk össze az elmondottakat,, hogy a negatív végletek felismeréséhez és elkerüléséhez tudás kell, a pozitív végleteknek való nekivágáshoz pedig bátor tett. íme, az elmélet és a gyakorlat dialektikája. 5. Az elmúlt hónapokban az MTA Irodalomtudományi Intézete és az Eötvös Ló- ránd Tudományegyetem, valamint a Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar tanszékei áttekintő összefoglalást készítettek a legújabb magyar irodalom tizenöt esztendejéről (1957—1972; vö: Látóhatár 1975/5, 6, 7). A prózáról szóló részben a tudomány szerzői megállapítják, hogy a próza mintegy két irányra szakadt. Az egyik oldalon a tényirodalom, a szociográfia és a dokumentumregény, a másikon pedig az allegória, a parabola és a groteszk található. Önmagában azonban egyik irány sem vezethet igazán célhoz, bár a maguk keretén belül kitűnő alkotások is születhetnek. Az utóbbi években tehát nem a tényirodalom és a jelbeszéd polarizálá- sának vagyunk tanúi, hanem ellenkezőleg, az epika visszatérésének. Végső soron ugyanis a túlzott elhajlás a szakiroda- lomhoz vezet (filozófia, szociológia, pszichológia). Aki azonban az irodalomból tévedt, tért át a szaktudomány területére, az hamarább belátja azoknak a határait is. Ha aztán van elég ereje, akkor visszatér a szintetikus epikához. Ez az oszcilláció valószínűleg nem egészen az irodalom belső fejlődésére vezethető vissza, hanem összefügg a társadalom és a világ eseményeivel is. Tóth Benedek regényében ennek a szintézisnek az elemeit véljük felfedezni. A művészi megfogalmazás terén ha nem is éri el a hasonló fogantatású művek színvonalát (Ebéd a kastélyban, A látogató, Epepej, de a mindenkit érintő társadalmi
