Irodalmi Szemle, 1977
1977/6 - KRITIKA - Varga Imre: Két gyermekkönyv
VARGA IMRE Két gyermekkönyv Gömöri Kovács István: HÍVOGATÓ, Madách, 1976 N. László Endre: AZ ELTÉVEDT NAPSUGÁR, Madách, 1976 A jellem pallérozása nem könnyű munka, sokkal nehezebb mindenesetre mint okosnak álcázott oktatói közhelyeket mondogatni, melyeket még a szigorú, felnőttes szemöldökránditás sem tesz hatásosabbá. Ott vagyunk a dolgok sűrűjében: méricskélhetjük az elképzelés és megvalósítás közti távolságot, töprenghetünk hosszú percekig az elmélet és gyakorlat kapcsolatáról. Mit mondhatunk például a nyolctízéves gyereknek? S hogyan mondjuk? Kincstári jótanács formájában? Teszem: ne csináld ezt, ne csináld azt, mert pórul járszl Nem, ez rossz módszer! A gyermekhez leguggoló, selypegő felnőtt viselkedése tetszőbb talán? A gügyögés, selypegés, ha kisfiú és kislány teszi, természetes, ha felnőttek — nevetséges. No de főszerkesztőmtől könyvkritikára kaptam megbízatást; nem halaszthatom tovább — belevágok. Az igazi irodalom (Homérosztól a nép- költészetig vagy a népköltészettől Homéroszig) elé ne emeljük falat gyenge könyvekből. A gyermekirodalom nem körülkeríteni való játszótér! Ne hagyjuk ellustulni a gyerekeket; az agy nehezen mozdul, hajlamos a lustaságra, kényelemre. S a közhelyeken hízott elme, nem bírja a vágtát, nem szereti a vitát s nem a gondolkodást. Minden gyerek költő — mondják az emberek. S mi lesz ezekből a fiókköltőkből? Bürokrata, például. Az alkotói képességek tehát kiolthatok, a gyermeki gondolkodás és erkölcs is könnyen eltorzulhat. Torzítanak a rossz versekben előadott jótanácsok, az ügyetlenül megverselt közhelyek és az ál-naiv rigmusok. A hasznossági szempont önmagában nem üdvözít. Mi a hasznos a versben-mesében? írom azt, hogy épp a vers és mese. S miért hasznos? Mert segít megismerni a világot (közvetve-közvetlenül), eligazít a rengetegben. De magyarázni, összefüggéseket föltárni „gyermektől idegen ideákkal nem lehet” (Németh László). A gyermek nem ül fönt a katedrán, nem kap fizetést havonként, nincs felesége, aki „ihletet” szolgáltatna (fogyóban a konyhapénz és a dicsőség, apjuk!); a gyerek csak olvasni akar, megélni a mesét, a nyelv csodáit. Ha a könyv betölti ezt a szerepet, a gyermekolvasó megkapja jutalmát, őt ugyanis nem fizetik a verssorok szerinti honoráriummal, mint a költő bácsikat. Intés a szerzőinkhez: ne engedjék, hogy a gyermek érzelmeiben hazudóssá váljék! A gyermeknek nem kell szeretnie azt, amihez semmi érzelmi köze nincs, s pusztán csak azért, hogy a felnőttek szemében jó kisfiú legyen. Márpedig a Hívogató verseinek egy része ilyesmire ad biztatást. Felnőtt erkölcsi törvényt magyaráznak a más erkölcsi tartású gyermekeknek. „Hej, gyerekek, elkopott a szép vakáció!!!” kiáltja a rigó egy augusztus végi versikében. Azaz: a kis szárnyas fölvállalja a kalendáriumot író bácsik, tanítók és iskolaügyi hatóságok feladatát. Gömöri Kovács István természete, vadkacsái, iskolatáblái hasonló módon elbürokratizáltak. Tudom, látom, érzem a hazaszeretet fontosságát. De ne szavaljunk annyit — és formálisan, színvonalatlanul — a nyolc-tíz éveseknek hazaszeretetről, ezerkilencszáznegyven- nyolcról, hazáról, mert fölserdülve, már ők is csak szavalni tudnak róla. Sok érzelem természete idegen a gyerektől; nem értheti a szerelmet s a történelemről is más fogalmai vannak, mint nekünk. S tudvalevő, hogy akit folytonosan rendre utasítgatnak, akinek folytonosan megfenyegetik képzeletét, annak játékai megkeserednek és álérzelmeket (érzelgősséget) fejleszt ki — védekezésképpen — magában. A tehetséges írónak nem ajánlok témát; a dilettánsnak meg hiába ajánlanék. Marad hát számomra a dicstelen szerep: kritizálok. A kritikus olykor helyesbíteni kénytelen: költőt, lektort, illusztrátort, kiadót és olvasót. Egymaga áll ilyen sokasággal szemben. Azaz hogy: mellette áll az Esztétika. A jó könyvekkel úgy vagyok, hogy minden újraolvasáskor találunk bennük valami rejtett szépséget, új összefüggéseket.
