Irodalmi Szemle, 1977
1977/6 - KRITIKA - Márkus Béla: A P-féle sejtés
nmiifíiyiTK/žx MÁRKUS BÉLA A P-féle sejtés Páskándi Géza: A papírrepülő eltérítése „Ahogy én szeretném: nincsenek ’külön versek’ nincs ’egy vers’ aztán ’szünet’, — új vers-jelmez, új vers-maszk, s jöhet a következő. Itt mindvégig ugyanaz a szerep. Többnyire ugyanazon a hangon. Ugyanabban a maszkban s nagyjából ugyanazt a gondolatmenetet gondolja végig, járja körül a nyelvi indulat” — fogalmazza meg költészeteszményét új verseskönyve bevezető esszéjében Páskándi Géza. Aztán arról beszél, hogy nincsenek kitüntetett versek sem, ezért jelöli számokkal őket, s hogy a kötet: közösség. A papírrepülő eltérítése valóban olyan, amilyennek szerzője szerette volna látni, amilyennek elképzelte. Az ő reményét beteljesíti tehát. Kérdés, hogy vajon az olvasóét is. Az ugyanaz a szerep, ugyanaz a hang, ugyanaz a gondolatmenet nem vezet-e monotóniához, önismétléshez; vonzáskörébe tud-e ragadni általános érdekeket, egyetemes vonatkozásokat; tudja-e mozgósítani az olvasói személyiség tartományait; tud-e valamire késztetni, ösztönözni; megvan-e, s ha igen, milyen hőfokon az emberi s társadalmi izgalma? (A Szerep és a Minden Elemek Edene) A kötetnyitó vers, a Kihaltság mintha prófétai köntösben mutatná a költőt. A felfokozott öntudat megnyilatkozása lehetne az „Én tündöklöm, én” — különösen, hogy a bűz, a sötétség, az undor elllenpontozására szolgál. Am nincs célja és fedezete e tündöklésnek. A személyessé tett, a költői egyéniségre vonatkozó tartalom híján a még oly kiemelt helyen szereplő „én” sem képes meggyőzően bizonyítani, hogy itt a vátesz-szerep, a zsenitudat valamiféle megnyilvánulásáról van szó. Az elvontan megfogalmazott kihaltsággal az ugyancsak elvont én áll szemben, e szembenállásban azonban a dialektikus gondolkodás egyformán lényegesnek tarthatja a megőrzés és a megszüntetés mozzanatát. Az „én” túlélő valamiként, őslények, mammutok, bölények folytatójaként tündökölhet. A kezdővers így csak sejteti, ami később bizonyossá lesz: a költő nem öltözik be prófétaszerepbe, a romantikus szerepvállalás elől kitér, mi több: éntudata már-már a megsemmisülésig lefokozott lesz. Nem teremtőnek, de teremtettnek, a világ, a min- denség más tárgyaival, jelenségeivel egyenlő értékűnek; nem kívülállásában vagy kiemelkedésében, de azonosságában megnevezhetőnek tudja magát. Az ember része a természetnek, „nem világ, csak világöőZ vagy / Részeredmény” — a költő úgy építheti fel versvilágát, ha erre az azonosságra, az embernek kővel, virággal, madárral, hallal s egyáltalán: a négy őselemmel, vízzel, földdel, tűzzel, levegővel való egylénye- gűségére tekint. Ha nincs vágya különbözni. Ha el tud sodródni a „földi asszociációktól”, meg tudja magában s gondolkodásában szüntetni az emberközpontúságot. Ha ragaszkodni tud a felismeréséhez: „képviseletnek születtem”. E képviselet lesz a költői szerep. Nem személyek, embertársak, nem társadalmi ügyek, történelmi-nemzeti gondok képviselete — Páskándi Géza szerint az effajta líra „mandátuma lejárt”. A költő mint érző, gondolkodó ember, a költő mint szubjektum épp annyira lehet érdekes, mint a természet bármely része, hiszen az ember a „Minden Elem Édenéből” kifizettetett, s ezt az édent sóvárogja vissza. E felfogásban az emberen túllépő művészet, a transhuman hirdetőjének, Klee követőjének mutatkozik a szerző. Elkülöníti viszont magát az Eliot-i líraeszménytől, az „objektív korrelatív” felfogásától. A költő személye „nem lehet néma dolgok követe” — hangsúlyozza Pás-
