Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - FÓRUM - Lacza Tihamér: A dodónai tölgyektől a futurológiáig

történetesen az atomenergiát olcsóbban fogjuk tudni felhasználni; a másik oldalon viszont nem szabad elfeledkezni arról sem — különösen egy ilyen tanulmányban nem —, hogy a hagyományos energiaforrások belátható időn belül kimerülnek, valamilyen módon pótolni kell ezeket, s ma egyedül az atomenergia felhasználása látszik perspektivikusnak, még akkor is, ha a szerző sokallja a kiadásokat.]

A 7. 1. bekezdésben a következőket írja Mészáros László: „A biológiai forradalom által előidézett lehetőségek elképesztőek. A művi megtermékenyítés és a szervátültetés ma már csak jogi probléma. Az életkor meghosszabbodása és az újabb ráadás lehetősége: tény.” A lehetőségek valóban elképesztőek, különösen akkor, ha a fantáziánkat is igénybe vesszük. Sajnos, nem oszthatom a szerző optimizmusát: a művi megtermékenyítés, de főleg a szervátültetés nem csak jogi probléma. Egyáltalán nem. Elsősorban ugyanis — és még hosszú ideig — immunbiológiai probléma lesz és marad a szervátültetés. Ne tévesszenek meg bennünket Barnard professzor sikerei! Ami az emberi életkor meghosszabbításának lehetőségét illeti, felhívom a szerző figyelmét arra, mennyire csalóka lehet a statisztika: az tény, hogy megnőtt az átlagos életkor, de ez a kisebb csecsemőhalandóságnak is köszönhető. Az emberi életkor felső határának kitolódása sem követhető nyomon egyértelműen, hiszen minden korban éltek aggastyánok, s az pedig, hogy ma esetleg többen érik el a bűvösnek tűnő nyolcvanadik évet, nem a gerantológia érdeme, hanem az orvostudományé, amely a régebben halálosnak vélt betegségek gyógyítására is képessé vált.

A 7. 3. bekezdésben olvashatjuk: „A modern tudomány eredményeinek pozitív vagy negatív jellegű alkalmazását illetően sok szó esik a tudósok erkölcsi felelősségéről. (...] Jellemző erre Peter Hasper esete. A fiatal angol agyfiziológus egy nemzetközi tudományos tanácskozáson a beharangozott tudományos beszámoló helyett kijelentette, hogy felhagy kutatásaival, mert túlságosan is nagy veszélyt hordoznak magukban. (...) A fiatal tudós kísérletei bebizonyították, hogy a memorizálás folyamán gyenge erősségű vegyi anyagok jönnek létre az agyban. (...) Hasperéknek sikerült kivonniuk a félelem, a harag, a szerelem stb. molekuláit. Az agy azon zónájának a ’lecsapolása’ pedig, ahol az akarat fészkel, szinte az egész egyéniség átvitelét is lehetővé teszi. Az az állat —• vagy ember — amelynek az agyát lecsapolják, természetesen elpusztul, de a nyert vegyületek szintetizálása már csak idő kérdése ...” Talán egy kissé hosszabban idéztem ezúttal, de azt is hozzá kell tennem rögtön: okkal. A fentiek olvastán a tájékozatlan olvasó pánikba esik; átkozni kezdi a tudósokat, hogy olyan vakmeröek és kotnyelesek, és minden szimpátiája Feter Hasperé, akinek mégiscsak van lelke. Ezért szeretném megnyugtatni őt, hogy a dolog azért nem olyan egyszerű, mint ahogy Mészáros László állítja. A probléma ott kezdődik, hogy a „gyenge erősségű vegyi anyagok”-at (ezekről alighanem csak a szerző tudna bővebbet mondani, mert én el sem tudom képzelni, hogyan lehet egy vegyi anyag gyenge erősségű) — ha ugyan valóban léteznek, hiszen Hasperen kívül még senki nem látta őket — aligha lehetséges csak úgy „kivonni”. (Ellenkező esetben ugyanis érthetetlenné válik Hasper cselekedete: ha nem ő, akkor majd valaki más folytatja a kutatást, hiszen az irányt már megadták, j A kémikusoknak sokkal „hozzáférhetőbb” vegyületekkel is problémáik vanak, az agyban lejátszódó folyamatokról pedig, épp mert nehezen megközelíthető területről van szó, ugyancsak keveset tudnak még. Bizalmatlanná tett Mészárosnak az a megállapítása is, hogy a szerelem és a félelem molekuláit sikerült kivonni. Ezek szerint embereken végezték volna a kísérleteket, olyan önként jelentkezőkön, akik vállalták a halál kockázatát? Hiszen a szerelem molekuláinak kivonásához például le kellett csapolni egy ember agyát (állatok nem szoktak szerelmesek lenni) elvégre senki nem tudhatta előre, hol kell azokat a molekulákat keresni. Azt hiszem, mindenki érzi, hogy itt valami nincs rendjén.

A 8. 4. bekezdésben megkapó optimizmussal jelenti ki a szerző: „C. Sagan 1961-ben közzétett tanulmánya óta felcsillant a Vénusz lakhatóvá tételének lehetősége. A Vénusz széndioxidban gazdag légkörét algák ’injekciójával’ ugyanis szénre és oxigénre lehetne bontani. A roppant egyszerű terv nem is lenne túlságosan költséges: megvalósítása mintegy 10 milliárd dollárba kerülne.” Mint ismeretes, a Vénusz felszínén körülbelül 750 Kelvin-fok (480 Celsius-fok) hőmérséklet uralkodik, ezért nehezen elképzelhető, hogy az „algainjekciók” hatására (minden más beavatkozás nélkül) megindulna a szervesanyag-termelés, hiszen a földi viszonyokhoz szokott növények elpusztulnának egy ilyen — számukra abnormális — közegben. (Egyébként, ha sikerülne is