Irodalmi Szemle, 1977

1977/6 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Mács József: Első közléseim

készültem aztán, hogy egy hihető formált hazugsággal hogyan vágjam ki magam a bírósági tárgyaláson. Apám ámulatára nem is vallottam szégyent. Nem várt rám börtön, sem bitófa. A bírák intő szavait azonban hamar el kellett felejtenem. Másnap éjszaka ugyanis apám kíséretében átszöktem Magyarországra, hová azután tanulni jártam. Senki nem kérdezte tőlem, miért választom az életnek ezt a bonyolultabb részét. Sárospatakon s két évvel később Miskolcon is tudták, hogy Illyés Gyula azért járt Párizsba tanulni, hogy francia nyelven szívja magába az eu.:ópai műveltséget, én meg azért járok Sárospatakra, Miskolcra, hogy magyarul folytathassam tanulmányaimat. És ezt a tisztességes szándékot mintha a fináncok is értették volna, az éjszakával együtt ők Is behunyták a szemüket, amikor a Lénártfalát Bánrévétől elválasztó határon tilosba tévedtem. Ha csak rajtuk múlt volna, soha nem lett volna igaz a közmondás: addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Egyik rokonomat, a bánrévei ifj. Mács Lajost azonban embercsempészés vádjával letartóztatták, és szajkó módjára kifecsegte a val- latóinak, hogy én is úgy röppenek ide meg oda, mint galamb a dúcból. A Putnoki Járásbíróság haragra gerjedt, és beidézett tárgyalásra, mint harmadikos pedagógistát. Mire persze oda értem, megbánta a tettét, és megnyugtatóan kijelentette, hogy a tanulás nem bűntény. A bíróság tehát nem igazolta Seszták Arzén falumbeli feltevését; az ügyész azonban fellebbezett. így született meg második közlésem a Debreceni Táblabíróság tárgyalótermében, ahol szintén három bíró ült előttem fekete talárban, akárcsak Putnokon vagy korábban Rimaszombatban.

— Miért szökött át? — kérdezte szigorú hangon a bíró.

— Tanulni akarok.

— Maguknál nincs iskola?

— Nem tudok szlovákul.

— Azért szökött át?

— Azért.

— Szökik ide-oda?

— Igen. De csak nagyobb ünnepeken. Meg amikor már nagyon látni kívánom édesapámat, édesanyámat meg a szülőfalumat.

— Most mit csináljunk magával? Hazaküldjük?

— Azt ne tessenek tenni. Jövőre érettségizem.

— Hát jó — mondta a legfőbb bíró. — De hazamenés nincs többé. Vagy ha hazamenés van, visszajövés nincs. Megértette?

— Igenis, bíró úr!

— Elmehet — mutatott az ajtóra. A kilincshez nyúltam éppen, amikor a bíró hangja még visszatartott.

— Látom, nagyon szomorú — lépett utánam. — Nos hát, amit előbb mondtam, azt mint bíró mondtam. Amit most mondok, azt meg mint ember mondom. Nem hivatalosan. Tanuljon szépen, nyugodtan. És ha hazaszökik néha, az isten se lássa. Megértette?

Az eddig elmondottakból már biztosan kivehető, hogy nem nagyon volt időm olvasni. Az igazi könyvmolynak megkeményedik a bőr a fenekén. A széket nem nekem találták ki. Hallgatni s nem olvasni szerettem a történeteket. Ezért voltam különösen jóban nagyanyámmal. Ha belebújtam az ölébe, egyszerre csupa fül lettem, úgy hallgattam a lebegő vászonról és másfélékről szóló borzalmas meséket. Mintha Gömör- ország szívében, Rimaszombat szomszédságában egyenesen Edgar Allan Poe majdani olvasójának kéredzkedetm volna a világra. Később, elemiben a székely népmesék hódították meg szívem. Lehet, nagyanyám hibája, hogy hallgatni, nem olvasni szerettem a történeteket. Az olvasásra Sárospatakon fanyalodtam rá. Itt kerültek kezembe Gárdonyi regényei. Miskolcon meg Nyíró könyvel környékeztek meg. Itt olvastam Szabó Dezső Elsodort faluját is. Pozsonyban, és ez már az ötvenes évek eleje, a pedagógiai gimnázium utolsó osztályában a politikai művek és a filozófiai munkák érdekeltek. Érettségi előtt ismertem Rudas Materialista világnézetét, Elmélet és valóság című művét, Révai Marxizmus, népiesség, magyarság című könyvét, Sztálin Leninizmus kérdéseit, hogy csak néhányat említsek. Politikai pályára készültem, nem literátornak. Érettségi előtt a prágai Politikai Főiskola diplomáciai tagozatára jelentkeztem, ahová csak azért nem vettek fel, mert hadilábon álltam a cseh, illetve a szlovák nyelvvel, így lettem az akkor megnyílt Magyar Pedagógiai Főiskola elsőéves hallgatója, s innen küldött volna az egyetem ösztöndíjasként Moszkvába, ahová megint azért nem mentem,