Irodalmi Szemle, 1977
1977/6 - Gágyor Péter: A paraszt és az Úristen (novella)
GÄGYOR PÉTER A paraszt és az Úristen Az erdő egyre sűrűbb lett, s hirtelen a fák is mintha megnyúltak volna. A paraszt először azt hitte, eltévedt. Körbenézett, ismerős tájat keresett, de nem látott sem hegyet, sem rétet, sem patakot, csak erdőt, sűrű, végtelen erdőt. Ösvényt sem látott, így hát arrafelé vette az útját, hol a szorosan egymás mellett álló fatörzsek között átvergődhetett. Akkor döbbent meg először, amikor meg akart fordulni, mondván, hogy visz- szafelé hamarább kikászálódik ebből az elátkozott rengetegből, s nem sikerült neki. Pontosabban az történt, hogy az erdő is vele fordult. — Mi ez? — ijedt meg most már igazán, s újra fordult, szinte hátraarcot vágott, mint egy katona. Ez sem hozott semmi eredményt, még a legközelebbi fák is követték fordulását, mint a gyalogost a nap, vagy a holdas-csillagos égbolt. A paraszt két sarkára kuporodott, öklével dörzsölte szemét, majd tekintetét a legközelebbi fa törzsére szegezve csóválgatta fejét. A fa még a leghalványabb mozdulatát is követte. — Mi bajom lett? — tépelődött. Arra gondolt, hogy tán megbolondult, s hogy éppen most ereszkedik agyára az őrültség köde és látomásai vannak. S ez az erdő is mennyire megváltozott. Pedig ismeri jól. Gyermekkora óta minden héten eljár ide fáért. Sosem volt ilyen, ilyen sűrű és határtalan. Egy darabig hunyva tartotta a szemét, de amikor kinyitotta, akkor sem változott semmi. — Ha már meg kell őrülnöm, legalább a faluban történt volna. Az emberek között, ott azért mégiscsak jobb. Innen már sosem találok haza. Itt dögölhetek éhen, vagy ha szerencsém lesz, fölfal valami vadállat. Az erdő mozdulatlanul állt a sötétedésben. Bogár sem moccant, fűszál, falevél se rezzent. Hatalmas, nagy volt a csend. Csak saját lépéseit hallotta, talpai alatt a megroppanó faágat és a zörgő avart. De már lépni sem tudott, a leszálló estével sötétbe borult az erdő. A paraszt megállt, tapogatódzott. Bármerre nyújtotta kezét, fatörzsek kérgéhez ért. — Te Úristen! — kiáltott fel. Majd a hátához legközelebb eső fának dőlt, s leroskadt. Gondolkodni próbált, de semmi sem jutott eszébe. így hát arra várt, hogy elnyomja az álom. Most már semmi sem érdekelte. Lesz ami lesz, mást úgy sem tehet, mint hogy kivárja saját jövőjét. Szemben vele a fatörzsek mögé köd ereszkedett le hirtelen. Fehér színe volt és világított. A paraszt felállt, két fatörzs közt figyelte a fehéren viliódzó csodát. — Hívtál, János, ím itt vagyok! — szólalt meg a fényes köd. — Ne viccelődjön velem, tisztelendő úr, inkább vezessen haza, mert láthatja, eltévedtem — csillant föl a remény a parasztban, mivel papjuk hangját vélte hallani. Még a hanglejtése is olyan volt, mint amikor a szószéken a szentírásból az apostolok leveleit idézi. A mondat, amit hallott, olyan ismerősen csengett a fülében, mintha már hallotta volna. — Nem a papotok vagyok én, János. Az Űr vagyok — dörgött a fényes ködből. — Kövess!
