Irodalmi Szemle, 1977
1977/6 - Grendel Lajos: Tanügy (elbeszélés)
GRENDEL LAJOS ■ A botrányos dolgokról sem fecsegnek örökké, csak amíg érdekes, amíg a za- mata el nem párolog. Aztán egye fene, hisz mindenkinek van valami takargatni valója, kivált mifelénk, ahol a hallgatás erény. A hangoskodóknak betömték a száját, csak énbennem kuszálódtak össze a dolgok, most már annyira, hogy magamat is vétkesnek érzem. Fonák helyzetbe kerültem, talán kényelemszeretetből, talán gyávaságból. Amikor a tanítványaimnak levezetem a másodfokú egyenlet képletét, biztos, hogy a magyarázatom nem mindenkit érdekel, és kevesen is értik meg. A gyerekek praktikusak. A levezetésre nem kíváncsiak, megelégednek azzal, hogy bánni tudjanak a képlettel. Minden fej a padok fölé hajol, serceg a tollhegy a füzetlapokon, a végeredményt várják, és nem tetszik nekik, amikor a levezetést is számonkérem tőlük másnap. Pár nap múlva a képletet álmukban is fel tudják mondani, de csak a képletet, nem veszik tudomásul, hogy közben valami menthetetlenül elsikkadt, a hangsúly a lényegről a képletre tevődött át, s fogalmuk sincs róla, hogy ez milyen veszélyes. Hiszen a képlet fedi el leginkább a lényeget, kikristályosltja és megdermeszti, s a folyamatból nem láttat semmit sem. Túl sokat kívánok tőlük, dörmögi az igazgató egy ellenőrzés után, lejjebb kell szállítani a szintet, hiszen az igények és a követelmények is mások. Nem értek vele egyet, de ez keveset számít. Az igazgató amúgy sem szívlel, éppen ezért meglepett, amikor engem bízott meg az ügy kivizsgálásával, tekintve, hogy a fiúnak is meg a lánynak is én vagyok az osztályfőnöke. Nem tudtam elhárítani a megbízatást, s mindjárt a dolgok kellős közepébe csöppentem. Ekkor már széltében-hosszában beszélték a városban, hogy a lány az igazgatótól esett teherbe. Igazán nem az én feladatom, bogy tisztára mossam a mások becsületén esett foltot. Mi lenne, töprengtem, ha otthagynám az iskolát. Most, rögtön, ebben a pillanatban. Az igazgató kitessékelt a szobájából, de megígérte, hogy segíteni fog nekem. Ez hiányzott csak, gondoltam, egy éve sincs még, hogy leszereltem, és ebbe az iskolába kerültem. Nem mentem be a következő órára. Az iskolaudvar hátsó kapuján kiosontam a szabadba, végigbandukoltam lassan a kaszárnyakerítés mellett a keményre taposott ösvényen, amely aztán a réten háromfelé ágazott. Eltökéltem, hogy búcsút veszek a várostól. Egészen belelovaltam magamat a nagy elhatározásba, pedig a lelkem mélyén éreztem, hogy merő ábránd az egész. Ugyan milyen kádervéleménnyel bocsá- tanának el innen, ha egyáltalán elengednének? Egy pillanatig valahogy abba is beletörődtem azért, hogy soha többé nem fogok tanítani. Hanem mit fogok csinálni? Látnom kellett, hogy az igazgató szándékosan rántott bele ebbe a helyzetbe. Idegen környezetben az ember kétszeresen óvatos. Ez a randa, érelmeszesedésben szenvedő kisváros pedig idegenebb volt nekem, mint az első napokban, amikor senkit sem ismertem még. Csak déltájban mentem visz- sza az iskolába, elkészülve a legkeményebb igazgatói elmarasztalásokra. S az asztalomon valóban várt is egy rövid üzenet tőle. Tanügy
