Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - KRITIKA - Koncsol László: Rácz Olivér: Álom Tivadar hadparancsa

csak látszólagos egyszerűség, mert az erkölcsi értékek szempontjából egyszerű osztály- kollíziók helyét a társadalmi átalakulások sokkal bonyolultabb és ellentmondásosabb feszültségei foglalták el, s előtérbe kerültek az ember belső problémái. Az új társadalom belső feszültségei rejtettebbek, kollíziői finomabbak és differenciáltabbak, ezért ábrázolásuk a korábbiaknál bonyolultabb írói eszközöket kíván.

Rácz az új korszak rajzánál nem differenciálja, hanem egyszerűsíti eszközeit.

Ember a falon című novellájában két módszer váltakozik, végső soron két novella, szintézis nélkül, mechanikusan. Az egyik realisztikus eszközökkel realisztikus eseményt állít elénk, egy férfi árulását, amelynek áldozata egy nő; a másik egy évekkel később lejátszódó abszurd jelenet: ahol annak idején az üldözött asszonyt lelőtték, egy fiatalember jár-kél függőlegesen a hatemeletes bérház falán. Az abszurd jelenet nyilvánvaló célja, hogy oktasson („...Ezt tették velem... És maga közben félrenézett, maga tűrte...”) s a bosszú katalizátora legyen, pedig a valóságban ott lappangó abszurdot önmagában kell ábrázolni. Olyan ez a kettős megoldás, mint egy fordított hasonlat: nem a megfoghatatlant magyarázza megfoghatóval, hanem fordítva, a nyilvánvalót, a megfoghatót az elvonttal. A novella alapeseménye nem is annyira abszurd, a bosszú ilyen kihívása pedig problematikus, hiszen a deus ex machina beiktatása mindig azt sugallja, mintha a kérdés önmagában, a saját belső logikája szerint, földi eszközökkel megoldhatatlan volna. Kérdés, persze, hogy el kellett e vezetni a novella cselekményét a bosszúig, az áruló öngyilkosságáig, de ha igen, csak lélekrajzzal.

Rácz több novellájában sok a publicisztikus vonás. A Skót szoknyás lány, sirály, polip a főúri emigráció karikatúrája, különböző nemzetiségű, fajú és nemű fiatalok egymást értő koszorújában. Iránymű, az árnyaltabbak fajtájából, bár nem hisszük, hogy a téma megér egy novellát. Egy kicsit didaktikus, egy kicsit külsőleg megoldott a Mikor a vonatra vártunk: egy vagánykodó fiatal munkás disszidálni készül, de egy véletlen bonyodalom mindent fölborít; a szökés főpróbája után derül ki, hogy a lány, akivel le akar lépni, a barátja nővére. Verekedés, sebek tapogatása, kibékülés, idill — a fiú marad. A ja, amely a Tanulságos történet három változatban alcímet viseli, remekül indul. Abszurd alaphelyzet, az államosított gyár volt tulajdonosával rendkívüli dolgok történnek, egész rendíthetetlennek vélt világa fölborul — úgy érzi hát, hogy a fa, a természet be akar menn\ a szobájába. A tulajdonos külföldre akar menekülni, de a végén nem oda, hanem a halálba menekül: erre a fára akasztja föl magát, ö ment hát a fához, a fára, s ez, sugallja a novella, ugyanolyan abszurd, mint a fa behatolási kísérlete. A novella német háborús változata szikárabban irányzatos, mint az első, és szorosabban tapad a szokványokhoz, mint szabad volna; csak a sajátos Rácz Olivér-i lendület és kariklrozó képesség emeli a sematikus háborús novellák szintje fölé.

(Regényében is élesen elválnak a realista — formájukban adekvát — és a sematikus részek: a kritika annak idején bőven rámutatott erre a körülményre. Bevallom, nem értem, miért kell ennek Így lennie, miért ez az éles határ Rácz remeklései és didaktikus, a problémákat leegyszerűsítő konstrukciói között, továbbra is. Illetve egy szempontból mégis magyarázhatjuk, nevezetesen azzal, hogy Rácz ezekben kísérli meg a legszorosabban vett mai nap ábrázolását, de csak megkísérli, mert a döntő tényezőt, a formát nem találja meg hozzá, csak felemásan.)

Sematikus kompozícióinak közös jegyei elég tisztán kirajzolódnak. Hőseit a végsőkig leegyszerűsíti, mintegy szociográfiai alapvázukra bontja őket: a rendőr nagyon rendőr, a munkás nagyon munkás, a gyárosné nagyon gyárosné, a német tiszt nagyon német tiszt, és így tovább. Rácz olyanformán egyszerűsíti figuráit, mint a monumentális képzőművészet vagy mint a jóindulatú karikatúra vagy a vele rokon plakát: nem csoda, hogy valamennyi az ötvenes években virágzott. A konfliktus itt mindig párhuzamosan szociográfiai és politikai, és mindig egyértelmű: végül mindig a jó győz, akár a dolgok saját logikájából (ez a ritkábbik eset), akár valamely csodás elem révén. A derű itt is jelen van, több fokkal intenzívebben, mint drámai novelláiban, de míg ott a földi élet természetes belső dinamizmusából sarjadó emberi derűként ismertük meg, addig itt a csodás elem — a szerző — isteni derűjéről beszélhetünk.

Ez vonatkozik a negyedik ciklus (Az Ezeregyéjszaka új meséiből) három darabjára is. Az elsőben egy utcasarki kurtizán, Zsófia csodálatos megjavulásának lehetünk ál- fiiélkodó tanúi: Zsófia az ördög segítségével minden földi vágyát eléri, s a végén magát az ördögöt is rendes polgári életre szorítja. Az Átcsúszás színesbőrű amerikai