Irodalmi Szemle, 1977
1977/5 - LÁTÓHATÁR - Kostrhun, Ján: A csuka (elbeszélés)
A zsinór oly gyorsasággal tekeredett le, hogy csak egyre tudtam gondolni: a kis tó szűk lesz a rémülten menekülő nagy halnak, és valahol kicsúszik a partra. Ez azonban túlságosan hiú óhaj volt. A bot kiegyenesedett, a zsinór elernyedt. Talán már egy kilométernyit is feltekertem, de még mindig nem éreztem semmit a kezemben, ami a legkisebb reménységgel is kecsegtethetett volna. És egyszer csak megpillantottam. Ott úszott közvetlenül a felszín alatt, annyira közel, hogy nagy aranysárga szemétől végigfutott rajtam a hideg. Lassan és nyugodtan úszott. Tátott szájából, szélesre nyílt kopoltyúja mellett kilógott az acélkötélke, a nylonzsinór uszálya. Volt tehát még rá esélyem, hogy horogra kerítem. Ám a csuka befelé tarottt a híd alá, méternyire a lábam alatt. Most mit csináljak?! Körültekeri a zsinórt a hídon ... Mire tudatosítottam volna, mit teszek, átvetettem magam a mellvéden. Alig hogy bezárult fölöttem a víztükör, iszonyú fájdalom hasított a bokámba: egy éles kőre ugrottam. Még a víz alatt egy rándulást éreztem a kezemben. Kivergődtem a víz tetejére. Egy darabig még éreztem a túlterhelt fék remegését, a csuka kis híján magával ragadott. És akkor újra megszűnt minden, mintha elvágták volna. Csend, nyugalom. Visszafelé úszik, futott át az agyamon. Visszatért — a bestia!! Fojtogatott a kétségbeesés. Láttam szörnyetegre emlékeztető pofáját. E pillanatban teljességgel elvesztettem ítélőképességemet. Hisztérikusan motyogtam valamit és dül- ledt szemmel forgolódtam körbe-körbe. De a botot még mindig tartottam, úgy kapaszkodtam bele, mint az utolsó szalmaszálba. Szabad tenyeremmel tehetetlenül csapkodtam magam körül a habos vizet. Mind gyakrabban nyeltem az erdei tó poshadt vizéből. Amikor váratlanul vállon ütött valami, iszonyú félelem kerített hatalmába. Még a fülemben csengett kétségbeesett kiáltásom, amikor furcsa nevetést hallottam. A hidacska mellvédje fölött megpillantottam az idegen ember vigyorgó arcát. A pipa most is ott volt a szájában. Egy faágat nyújtott felém. — Jól csinálja, igen jól csinálja — röhögött. — Hülye!! Te hülye, ismételtem meg, te bárgyú hülye, de ezt már csak magamban gondoltam. Ismét egy rántás, talán még erősebb, mint az előbbi. Ismét meg kellett feszítenem minden erőmet, hogy féken tartsam a csukát. És amikor a túlsó partnál megfordult, gyorsan úszni kezdtem a tavirózsák felé. Mennyire átkoztam őket az imént, most pedig alig vártam, hogy odaérjek hozzájuk: mögöttük sekély volt a víz. Amikor földet ért a lábam, minden elsötétedett előttem. Sérült bokámba égető fájdalom hasított bele. A markomban érzett újabb rándulás elfelejtette velem a fájdalmat. Testsúlyomat áthelyeztem a másik lábamra, és két kézre fogtam a botot. A csuka a tó egyik végétől a másikig rohangált, és most már a feszülő zsinór egy pillanatnyi pihenőt sem engedett neki. Időnként meg-meghúztam a botot és minden alkalommal feltekertem egy keveset a zsinórból. A kegyetlenség és a rémület, mely a küzdelem első perceit jellemezte, elmúlt. Finoman reagáltam a bottal Is, a zsinórral is a csuka minden mozdulatára. Néha egészen két lépésnyire magamhoz húztam. A kimerültségtől többször is oldalára fordult, megmutatva üldözőjének fehér hasát. Valamivel még nagyobb is volt, mint hittem. De mi legyen most? Álltam a puha sárban féllábon, akár a gólya, és a kezem reszketett. Pár lépésnyire tőlem ott feküdt a vízben a csuka, mely olyan volt, mint egy kisebb krokodil. Csak bámultuk egymást és nem tudtuk, hogyan vessünk véget ennek a furcsa küzdelemnek. — Másszon ki a partra — mondta az idegen ember mögöttem, és hangja már végképp nem csengett vidáman. — Mit áll ott?! — Köszönöm a tanácsot. — Pukkadjon meg ott, ahol van — mondta mérgesen, és szedte a sátorfáját. — Várjon! — kiáltottam kérlelőn. — Valami van a lábammal. Visszajött. — Akkor adja ide ezt a botot. — Nem! Azt nem! — Akkor hát mit akar, a teremtésit?! — Valami van a lábammal. — Hát mondom, hogy én majd kihúzom a csukáját.
