Irodalmi Szemle, 1977
1977/5 - LÁTÓHATÁR - Kostrhun, Ján: A csuka (elbeszélés)
JÄN KOSTRHUN Ján Kostrhun a hetvenes évek elején indult fiatal cseh prózaír ónemzedék egyik tehetséges képviselője. Noha prózát ír, igazi költői alkat. Sajátos hangját a mély valóságismeret, a finom líraiság, a népnyelvhez való erős kötődés és a finom ironizáló humor adja. 1942-ben született a morvaországi Podivínben. A brnói Mezőgazdasági Főiskolán mérnöki diplomát szerzett, a zootechnikusi tanszakon. Állatgenetikai kutatóként dolgozik. Nevét tömören szerkesztett, szépen kimunkált novellái és Fekete bárány című regénye tette ismertté. Vakáció című kisregényéből Hynek Boöan rendező a szakmai körök által is elismert szép, lírai hangvételű filmet készített. A filmet P l a- v e ni hríb at (C s i k ó ú s z t at á s j címmel mutatták be és játsszák a filmszínházak. Novelláiból a prágai Mladá fronta kiadó 1976-ban jelentetett meg válogatást Houpací kü ň (Hintaló] címmel. A kötet igen kedvező kritikai visszhangot keltett. Az alább közölt elbeszélés a Hintaló című kötet egyik jellemző írása. Itt születtem. E tölgyfa tövében. A hűs árnyék tele volt a frissen kaszált sarjú illatával, a Dyje felől, a nádasból békakoncert hangzott. A földre dobott favillákon barázda- billegető ugrált, a farkával csapkodva. Apám a folyóba mártogatta ingét, s azzal borogatta anyám izzó homlokát. Aztán apám elment. S mire visszatért a szekérrel, melyen ott ült a skapulárés bábaasszony is, s mire kibélelték a szekeret puha sarjúfűvel, én már — először életemben — teleszívtam magamat anyatejjel, és — először életemben — megpillantottam azokat a dolgokat, amelyeket máig sem értek. Tudom, hogy már sohasem teljesedik be a remény, melyben voltaképpen már nem is hiszek, de amely mégis oly mélységesen fontos számomra, mint ez a hely itt, az egyetlen hely az egész világűrben, ahol reszkető ujjakkal elolvashatok mindent, ami már érvénytelen. Tudom, hogy már sohasem láthatom a gyepet, mely olyan volt, mint mézszínű gyermeki karomon a selymes pihe, a könnyűlábú őzeket — kecses hírnökeimet, a szomorú bohóc maszkjában érkezett színes tollú fácánokat, s a vénséges tölgyfát, mely úgy festett, mint nászágy fölött a baldachin. Tudom, hogy ez már sohasem sikerül. Ám szüntelenül visszatérek. És minden visszatérés jóval fájdalmasabb az előzőnél, sokkal jobban fáj, mintha magas falból kiálló üvegcserép sebzi fel kezünket. Anyám vérének cseppjeiből ugyanolyan fű nő, mint mindenütt a környéken, gyermekeink klinikán születtek, a feleségem nem bírja a sarjúszéna illatát. A feje fáj a fony- nyadó fű illatától, nekem viszont zárt ablaknál nem jön álom a szememre. Fekszem a fűben. Valahol a tölgy lombjai között gólyafiókák kelepelnek. A magasban gólya köröz, felém irányozva hosszú nyakát, a szárnyát sem mozdítja és mégis repül, magasan, magasan, de még magasabban feszül a kéklő égbolt, mely alatt úgy hatnak a fecskék, mint apró pontok szerteröppent mondatok után. Fekszem a fűben és lélegzem, fekszem és csak lélegzem. Egy nyúl baktat oda mellém, néhány lépésnyire megáll, rám mereszti a szemét, és rág kicsi pofájával. Aztán elszenderedem. A jó levegő a tölgyfa tövében meg a csend mindig álomba ringat, miként a titokzatos, édes dal csábít le a sötét tengeri mélybe. A nap kéjesen nyújtózik mélyzöld lombokból vetett ágyán, s pirulva szégyenében hiába takargatja hasát, miközben lerakom horgászbotjaitmat. A molnárfecskék fehér ingelőjüket mossák a Dyjében, a vadkacsák lila legyezővel integetnek a világnak. K. J. A csuka
