Irodalmi Szemle, 1977
1977/5 - LÁTÓHATÁR - Hanzadjan, Szero: Szomjas vagyok (elbeszélés)
A sziklakoszorúval körülzárt faluból fiatal lányok hosszú sora ereszkedik a völgybe. Vizet visznek a szántóknak. A víz ki-kiloccsan. Hacsipap több vizet ereszt le a földre, mint amennyit maga kiiszik. — Hadd igyék a nyomorult föld is! Valamennyien követik a példáját. De a földnek az kevés volt. Irigyen nézett minket és feljajdult: szomjas vagyok, adjatok innom! Szomjazott a Füstölő rét talaja. Szomjazott a magas Cicernavank, szomjaztak a szántók, a rétek, hervadt, szenvedett a sziklás vidék: szomjas vagyok, szomjazom, adjatok vizet! Ki tudja, hány száz, hány ezer éven át könyörgött — hiába... Meleg van, mint ahogy tavasszal mindig meleg van ebben a völgyben. A víz úgy csillog, mint a nyakék a zöld rétek közepén. Idejött, arra a földre, amelyet Hacsipap vérrel és verejtékkel öntözött. S éppen Hacsipap unokái oltották el az örökké szenvedő föld szomját. A pataknál ülnek, zöld pázsitszőnyegen. És itt vannak régi barátai is, pásztorgyerekek, pontosabban mondva azok, akik életben maradtak közülük. Késő este van. A víz szakadatlan zúgása minden léptemen elkísér. A Cicernavank mellett haladok el. Tövében susog, csobog a tenger. A víz tükrében nézegetik magukat az új lakótelepek s a kékesfekete égbolt csillagai is. — Örvendezz, ujjongj!... Hacsipap sírja fölött menyasszonyként áll egy virágzó cseresznyefa. A villanypóznáról áradó vidám, éles fény megvilágítja a tető alatt az ősrégi betűket: „Bár meghallanám örömöd hangját!” Sirályok keringenek a víz fölött. Kiáltásaik megtöltik élettel a templom nyirkos sarkait, életre keltik az örök, néma sziklákat. „Bár meghallanám ...” Menj ember a kék tenger mentén, ezen az úton. Zöld szőnyege vezessen el oda, ahol fény világit. Megyek. Itt, ez a ház az én Aszthom háza! Két ifjú jegenye lengeti csúcsát a piros háztető fűlött. Messze állnak egymástól, nem akad össze ág az ággal, nem találkozik árnyék az árnyékkal. A csillagfények a jegenyék levelei között bolyonganak és halványan csillannak rajtuk. Habozva lépkedek a lépcsőn, az ablakban virágváza, s benne szép nárciszok. Hófehér nárciszok. Mindig hófehér nárciszt vittem neki... Az ajtó sarkig tárva. Súlyos lépteimet a szívem számolja. Aszth az ablak előtt áll, és az ajtó felé figyel. A tavaszi éjszaka a nárciszok illatával végigsurran a kék völgyön. A sóhajtás széttörte a sziklán a hullámokat. — Nem fázol? — Aszth, a völgy tele van melegséggel. És neked még egyetlen szál hajad sem őszült meg. — Hittem és vártam — sóhajtott fel Aszth. Kint zúg a tenger. Nem vadul, de mégiscsak tengerzúgás. Sötét éjszaka ereszkedett le. Az égből csillag hullott, elérte a Cicernavank zöld keresztjét és rátapadt. — Soger anyó már nem kiált: — Hej, Aszth, gyere már haza! A Cicernavank fénye Aszth ablakába hull, a nárciszokra. Olyan tiszták, fehérek, mint a hó ... Petrik József fordítása
