Irodalmi Szemle, 1977

1977/5 - LÁTÓHATÁR - Hanzadjan, Szero: Szomjas vagyok (elbeszélés)

ASZTH, VISSZATÉREK!

Gracse bedugta a fejét a félig nyitott ajtón:

— Jössz velünk?

Hogyne mennék! Mily soká vártam erre a napra! Fogom a sapkám és szaladok.

Micsoda nap, arany ősz, felér két tavasszal! A lakótelepen nagy a sürgés-forgás, mintha minden házban lakzit tartanának. Az erkélyek mosolyognak. Csillogásuk visszatükröződik a tengerben. Igen, a tengerben! Azaz, dehogyis tenger, kék tenger ömlött széjjel a sziklakoszorús mély völgyben! Amott, távolabb villanypózna áll nyakig a vízben. De a tetején fény világít. Talán világítótorony?

A tenger messze nyúlik, egész odáig, ahol két hete, a folyómeder elzárása előtt Hacsipap körtefája meg egy kócos mogyoróbokor állt.

A tenger felett ormótlan repülőgép suhant végig, és egy csokor zöld meg piros röpcédulát dobott le. Egy régi nap emlékét idézte fel bennem.

A bozontos mogyoróbokor alatt Mambre bátyó mellett ül az apám.

— Jövőre szárnyas gépek fogják széthordani a leveleket — mondja az apám.

— Ugyan, kérlek ...

Mambre bátyó nyitva felejtette a száját.

Évek teltek el azóta. Mambre bátyó Soger anyóval a part mentén a gáthoz igyekszik. Soger anyó régi népviseletbe öltözött és olyan méltóságosan fest a tömegben, mint egy csokor rózsa.

De én most azt az emléket idézem fel, amikor mezítláb állt a Fogolyforrásnál... Csakhogy az már rég volt.

— Fogd a mamikát, karolj bele — kiáltja az alagútvájár Melik fiatal felesége.

Mambre valóban elhatározta, hogy karon fogja Soger anyót, de ő elhúzódott és fenyegetésre emelte az ujját:

— Megállj, ha hazajössz, kitépem az összes hajad.

Melik felesége csilingelő hangon nevet, Soger anyó mégiscsak rászánja magát és belekarol a férjébe, de rögtön ráripakodik.

— Te is jómadár vagy! Takarodj tőlem! Minek kellett neked fehér cipőt felvenni? Nem szégyelled magad?

Mambre bátyó fehér bajusza alatt csak mosolyog.

— Drágám, miért szégyelljem magam? Akkor kellett volna szégyenkeznem, amikor mezítláb jártam. Nem tudom, mit kifogásolsz rajtam.

Amikor befejezte, elégedetten lenézett a cipőjére.

Nem akármilyen ajándék — Aszth hozta neki. Kissé nagyobbat vásárolt, nehogy szorítsa agyonfáradt lábát. És mégse találta el a nagyságot, öreg, széttaposott lábára, a sziklákon agyonsebzett ujjaira mégis szűk az a cipő. De Mambre bátyó ezt eltitkolja. Erősebben szorította szájához a zurját, kedvelt pásztorsípját, és olyan lendülettel kezdett játszani, szinte zengett a völgy. A tengerben mintha megszilárdult volna a víz, ilyet még sosem hallott. És Soger anyó is felejtette, hogy drága élettársát az előbb még ki akarta oktatni. Egyszeriben úgy tűnt neki, hogy a zurja az ő lakodalmukon szól. Szeme felcsillant, szíve megtelt örömmel. Levetette az évek terhét és nem mert felnézni a férjére, hogy ne lássa, mennyire megöregedett.

Az egész lakótelep odasereglett a gáthoz. Soger anyó piros sálkendője vidáman leng a szélben. Emberemlékezet óta még nem volt ilyen ünnep ezekben az ősrégi szakadékokban, ahol fehéren ragyogva nyúlik fel a Cicernavank, villámsújtotta kereszttel a tetején.

Soger, a körtefánk víz alá került — sóhajtott föl Mambre bátyó.

— Mit számít! — legyintett az öregasszony, és behunyta a szemét a vízfelület szokatlan fényessége miatt. — Inkább azt mondd meg, hogyan jutunk most el a Cicer- navankhoz.

— Csónakkal — válaszolt Mambre. — Látod? Gracse három csónakot hozatott. Motorcsónakot. Beleülünk és egy-kettőre ott leszünk.

— De mi lesz, ha bevizezzük a lábunkat?

Mambre bátyó felnevetett.

— Miket beszélsz! Ogy gondolkodsz, mint a napos csirke. Soger anyó elfordult.

— De neked helyettem is van eszed. Ez talán elég.

Mambre bátyó odalépett a terített asztalhoz, és felhajtott egy tele csésze vodkát,