Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Mészáros László: A jövő valósága (befejező rész)
MÉSZÁROS LÁSZLÓ _______________ A jövő valósága - II. 6. A Föld jövöje 6. 1. A tényből, hogy a Föld egy mindenben magára hagyatott űrhajóként száguld a világűrben, egyáltalán nem következik az, hogy az Ember magabiztosan ülhet a vezérlőteremben és békésen szemlélheti az elsuhanó csillagokat. A helyzet sokkal bonyolultabb: hajónkat még alig ismerjük és bizony fogalmunk sincs arról, hogy hol lehet a vezérlőterem. A felismerésből, — hogy világunk zárt világ — fontos következtetések vonhatók le. Mindenekelőtt nem lehetünk túlságosan büszkék arra, hegy az élő anyag fejlődésének csúcsán állunk. Erre a csúcsra ugyanis a természeti fejlődés részeként jutottunk. Kezdetben a Föld felszínén nem volt oxigén. A növények a fotoszintézis „felfedezése” után egyre inkább elszaporodtak és lassan elborították az egész földet. Ezzel azonban megnőtt az oxigén mennyisége is a légkörben. Szükség meg nem volt rá, sőt, terjeszkedésével annak veszélye fenyegetett, hogy előbb-utóbb megfojtja a növényzetet. Erre azonban nem került sor, mert közben olyan állati életformák jöttek létre, amelyek az oxigént mint energiát hasznosították. Az élet új formájának a megjelenésével, az oxigént belélegző állatok elszaporodásával helyreállt az egyensúly. Az állatok túlszapcrodásával viszont újból a kilengés veszélye fenyegetett volna, s ezért meg kellett születnie a vadásznak ... 6. 2. A környezetvédelem problémái meglehetősen ismertek, hisz a nehézségek itt hamar szembetíínőek. A felszín alatt azonban sokkal lényegesebb problémák rejlenek, amelyeket úgy jellemezhetnénk, hogy a környezetvédelemtől a környezetgazdálkodás felé kell elindulnunk. Valter Rómán például ökológiai forradalomról beszél (Korunk, 1975/7.). Valóban forradalminak tűnik annak a felismerése, hogy az ember és a természet viszonyában beállt egyensúlybomlás meghatározott politikai, gazdasági és erkölcsi magatartásformák következménye. A válság — ide tartozik az energiaválság is — megoldásának egyetlen útja a gazdasági tevékenység összehangolása a bioszféra törvényeivel. Rendszerszemléleti szempontból a problémát így világíthatjuk meg. Az ember tevékenysége kinyitja a természet zárt, önszabályozó rendszerét, s az egyensúly csak úgy állítható vissza, ha az új láncszem — az ember — átveszi a „gazda-rendszer” működési elveit. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az ember által beépített rendszer rendkívül dinamikus, tehát sohasem beszélhetünk a természet és a társadalom tartós viszonyáról, az egyensúlyért mindig újra és újra meg kell küzdenünk. Ahogy a gazda is évente megküzd az új termésért. Nagyon találó ezért Bertrand de Jouvenel kijelentése, miszerint a politikai ökonómiáról át kell térnünk a politikai ökológiára. Kétségtelen ugyanis, hogy az uralkodó közgazdasági szemléletben még az ember is elhanyagolható tényezőként szerepel, s a természet annál inkább. A legtöbb szemlélet a gazdasági rendszert haszonleső termelőkre és takarékos fogyasztókra egyszerűsíti, holott már egy
