Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - KRITIKA - Tóth László: A brechti paradoxon

készítette föl, mintsem segítette volna megőrizni józan értékítéletét, kívülállását,. E tekintetben is jóval sikerültebb, brechtibb volt az Antigoné nyitóképe, Előjátéka. Itt már az első pillanatban nyilvánvalóvá vált az a távolság, amely a fasiszta uralom alatt testvérbátyjukat elvesztett újkori Antigonékat és Isménéket alakító két színésznő játékát — időben és térben — elválasztja a valós történettől. Takáts Ernőd az Antigoné további részeiben is sikeresen tartja a színpadon fölelevenített történet és a mi jelenvalóságunk közé ékelődő történelmi távlatot. A színészek ki-kiszólnak az előadásból, hangsúlyozva a történtek múltbeliségét, saját kettős szerepjátszásukat. A rendező a néző kettős tudatára, érzelmi odaadására és racionálisan mérlegelő, értékelő szemléletére épít. Az Antigoné zenei elemeinek megszerkesztése is az ő munkáját (és Apagyi Lászlóét) dicséri. A Szophoklész Antigonéja komáromi előadásának színpadi zenéje minden esetben Kreón idegi-érzelmi állapotára reagál, kihangsúlyozva, aláhúzva, kommentálva azt. Telitalálat a metronóm beiktatása is, amely akkor szólal meg először, amikor Antigonénak a halálba indulása előtt behozzák a kölest és a bort. A metronóm monoton ketyegése a halálra készülő Antigoné kiúttalanságát, a még életet jelző szívverését, s a percek könyörtelen múlását is jelezheti. Takáts Ernőd rendezésében mégis Kreóné a hangsúlyosabb szerep. Mindenki egyként tárgya és eszköze Kreón hatalmi politikájának, törekvéseinek, ami végül is végzetszerűvé válik: a saját maga által vállalt terhek és gondok súlyától kényszerül lebukni, összeomlani. Vitája Antigonéval nem a hatalom és egyéni érdek, nem a politikai meggondolás és vallási-emberi előítéletek körül, hanem az igazságos és igazságtalan háborúk, igazságos és igazságtalan emberi érdekharcok körül bonyolódik. S míg a Carrar asszony puskáinak rendezését valószínűleg nem tartjuk majd számon Takáts Ernőd rendezői pályájának értékei között, a Szophoklész Antigonéjának színpadra állításával az utóbbi évek egyik legtisztább és legegyenletesebb rendezői teljesítményét sikerült nyújtania a Magyar Területi Színházban.

[A színészek munkájára lényegében ugyanaz érvényes, ami a rendezőére. Carrar asszony története egyiküknek sem kínált különösebb lehetőséget az emlékezetes szerepformálásra. Láthatóan idegenül mozogtak a meglehetősen egysíkú és elnagyolt szerepeikben; nagyobb teret engedve az érzelgős líraiságnak, mintsem a gondolati tömörségnek. A tőle megszokott, átlagos teljesítményt nyújtotta Lőrincz Margit (Carrar asszony), Pőthe István (Carrarné fia) és Szentpétery Ari (Öreg Perezné). A fiatal Németh Jánosnak nem a legjobb alkalom nyílott a bemutatkozásra: a Sebesült szerepében nem sokat árult el tehetségéről, lehetőségeiről. A két halász epizódszerepében Fazekas Imrének és Rozsár Józsefnek néhány soros szöveggel is határozott karaktereket sikerült fölvillantaniuk. A legsikeresebb szerepalkotás ezúttal Bugár Béla (Munkás) és Bugár Gáspár (A padre) nevéhez fűződik. Különösen kettőjük vitája — Bugár Béla tiszta embersége és szenvedélye, valamint Bugár Gáspár árnyalt lélekrajza, belső vívódása — ragadott magával.]

Az est, s véleményem szerint eddigi színészi pályájának is kiemelkedő teljesítménye Dráfi Mátyásé Kreón szerepében. Az emberi érzelmek belső rezzenéseinek és külső kitöréseinek, hullámzásának olyan széles skáláját játszotta végig, ami csak ritka alkalmakkor, a véletlenek szerencsés összejátszásakor adatik meg a színésznek. A leginkább brechti figura az övé volt ezen az estén. Kreónja egyszerre gúnyos és önelégült, de a következő pillanatban már önmagával szembeni elégedetlenségének és kínzó öngúnyának hálójában vergődik; ésszerű, de a következő pillanatban már eszelős; kiemeli a mindenkori diktátorok legjellemzőbb vonásait, de a következő pillanatban már ennek karikatúráját rajzolja meg. Antigonéval való összecsapása hozza meg az első olyan pillanatot, amit sokáig nem feledhet a színházi néző. Miután Antigoné bátran vállalja a halált, abban a reményben, hogy az önkényes hatalmasságot bántó ellenszegülésének példája másoknál is követőkre talál [„Csak másoknak tetszem tettem miatt”), Dráfi- Kreón az első pillanatban meghökken, a rákövetkezőben megrökönyödik, s aztán — immár tudatosítva Antigoné szavainak és önnön tetteinek súlyát — a fölismerés kínzó tehetetlensége vesz erőt rajta. Egyetlen — néhány pillanatnyi — arcjátékban tökéletes lélekrajz az övé! Fiától, Halmontól hallva, hogy már a városban is híre jár kegyetlenkedéseinek, önkényének, fölvlllanó szemmel, s szinte egy gyermek ravasz alakoskodásával igyekszik megtudakolni a róla suttogok nevét. Az Antigonéra lesújtó halálos ítéletekor egy szemvillanásnyi időre mintha maga is megrettenne kimondott szavaitól,