Irodalmi Szemle, 1977

1977/1

a „hegy“, ami annyit jelentett, hogyha valaki túlment a hegyen, az innenső oldalról azért még a kalapját jól lehetett látni, de alapjában véve, közvetlen szülőföldem is síkvidéknek számított. Itt születésem után talán két hétig, gyerekkoromban vagy másfél évig éltem, kéthetes koromban Dögös-pusztán, Szeli mellett, majd Nógrád megyében, Vörös-majorban, Sejp és Lőrinci közelében, később Homokpusztán, az Alföldön laktunk, ahonnan 8 km-re Szalkszentmártonba jártunk naponta iskolába. Ez jó kis séta volt gyalog, a síkságon. Itt szerettem meg és fedeztem fel először a síkság ezer változatát és az alacsonyan fekvő horizontjából kimagasló emberi figurákat.

Síkság, puszták, majorok adták első, gyermekkori élményemet.

Később — ezt mindig apám gépészmestersége határozta meg — Csallóközben kötöttünk ki, Dunaszerdahelyre kerültünk.

A vidék és az emberek szinte ugyanolyanok voltak, mint amilyeneket gyerekkoromban ismertem meg, csak én voltam már kicsit más. A gyermekkori élményeket kezdtem összehasonlítani az érettebb sihederkori élményekkel. Kezdtem fölismerni az ember és a táj viszonyát, felfedeztem a táj embertartalmát. Egy-egy öreg fűzfa úgy emelkedett ki a síkságból, mint egy emberi figura. Lebotozott, vastag ágai az ég felé kapaszkodtak, mintha az elszálló felhőket akarnák visszahúzni a szikár, kavicsos talaj fölé.

Láttam embereket, akiknek ráncos homlokán fölfedeztem a földek barázdáit, görcsös, agyondolgozott kezük a síkságon kapaszkodó fák gyökereit idézte. Lám, csúszok át az irodalomba. Ezért befejezem. Azért még annyit, hogy a csallóközi táj, a puszták és síkságok színei,