Irodalmi Szemle, 1977
1977/4 - Moyzes Ilona: Öregasszony a szobor előtt (elbeszélés)
MOYZES ILONA Öregasszony a szobor előtt A nyolcadik évtized végét tapossa. Az évei szerint öreg, de ez csak féligazság. Napjait még most is a nap szövögeti át aranyszálaival. Neki élnie kell, a jó halál elvárhat, neki hirdetnie kell a csodát. Mert ez a szobor előtte csoda; a várnitudás gyümölcse. Míg ezt mindenki meg nem érti, addig ő meg nem halhat. Elmondhatná, beteljesedett már az álmom, lehunyhatom végre a szemem. De ő úgy hunyja le esténként, hogy reggel fölnyithassa. Ekkor becsomagolja az elemózsiáját, s elindul a szoborhoz. No, nem egészen gyalog . . . Eltipeg előbb az autóbuszhoz, azzal meg elszáguld három falu határán túlra. Most nem úgy van, mint volt hajdanán, akkor ha ilyen távolságra akart eljutni, még a hajnali derengésben el kellett indulnia, rögtön azután, ahogy hunytak fönt a csillagok. Most pár fillérbe kerül a hosszú út. Telik a hatszáz korona öregségiből, mert a fiúk ellátják étellel, ruhafélével is, bár ez majdnem fölösleges, nagyon jól szolgálnak még régi kacatjai. A vénséges vityilló is takaros még — egyedül lakik benne —, a fiúk rendben tartják. Minden tavasszal megjavítják, ahol szükséges, s kívül-belül kimeszelik. Az ő öregségije tehát csak amolyan zsebpénz-féle. A postás nyugdíjnak mondja, de ő megmarad a másik elnevezés mellett. Miért is kapna ő nyugdijat? Nyugdíj annak jár, akit alkalmazotti minőségben foglalkoztattak. Öt viszont nem alkalmazta senki. Ö csak dolgozott. Igaz, reggeltől napestig, éjszaka meg szőtt-font. A talpalatnyi föl- decskén lent termesztett, ebből készült a vászon; erre később virágok kerültek. Amikor a hímzett vászon már végbe göngyölödött, kivitte a város piacára, eladta, az árát meg a sublót mélyére rejtette. Megcsalta a családot. Megcsalta, mert szűkiben volt a kenyér. Helyette káposzta és burgonya került legtöbbször az asztalra. Az embere, becsületére legyen mondva, sohasem vetette a szemére. Nem látta, vagy nem akarta látni a cslnytevéseit, már nem tudja, mert akkoriban nem esett róla szó közöttük. Az Isten nyugosztalja sírjában, ha már nem élte meg ezeket a fényes napokat! Igaz, hogy a nagygazda lenjét megdézsmálta minden esztendőben. De milyen nehezen szánta rá magát! Mindig keservesen indult, de sohasem tudott ellentállni. Jóban volt az Oristennel, és az meg nem rosszallotta, mert ugye, szövetségesek voltak. Tudta az égi Űr, hogy egyszer ez a szobor kerekedik ki belőle. S az á’mok is csak valami földiből állnak össze. De régen volt, de régen; mégis milyen közel... A férje alkalmi munkát vállalt. Ha ezt ss tehette, barkácsolni kezdett. Azt mondta, a nagyapja is fa- ricskált. Ö mag csak nézte a kerti kispadon, s az ámulattól a lélegzete is elállt. Főzés meg nagymosás közben is odafutott, hogy meglesse a madonnák haját, s azt, hogy milyen színű lesz a szemük, meg az ölükben a kicsi Jézus. A faszobor alakban egyforma volt az mind, mégsem hasonlítottak egymásra. Az egyik madonna arca vidám volt, a másiké szomorú, a többieké merengő, reménykedő, kegyetlen. Bizony, volt ilyen is, akármilyen furcsán hangzik. S ő meg is érti a Szüzet, hisz az egyszülött fiát megölték, s talán ettől kemé- nyedett meg a szíve, az arca.
