Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - Kovács Magda: Lujza utca három (novella)

lyen elviselhetetlen bűzt hoztak magunkkal. Nem lehetett kibírni, amikor megjelentek. Csapatostól jöttek nagy, kövér patkányvezérekkel az élen. Legtöbbször eső után, de néha a legnagyobb szárazság idején is felbukkantak. A vezérpatkányok elszántak voltak, vadak, vakmerőek. Egyszer egy hatalmas, szürke vezér felugrott Lujza tomporára, onnét egy pillanat alatt felfutott a hátán a nyakába, és beleharapott. Alig bírták lefejteni róla a kőműves és Margit. Még akkor is harapni akart, amikor már csak cafatokra vert, vonagló hústömeg volt. Fejéből magasra fröcskölt a vér, s akkor fölfedeztem a szemében az elviselhetetlen kínt, borzalmat, s ettől olyan lett, mintha egy kiszolgáltatott embert vertek volna agyon előttem. Sokáig nem bírtam elviselni a tekintetét, s miközben Lujzát ápoltam, állandóan előttem lebegett. Lujza undorító beteg volt, szerettem volna néhányszor megverni, s azt kívántam, bárcsak agyonharapta volna a patkány. Ötpercenként felnyávogott panaszos, vádoló hangon

— mintha legalábbis én harapdáltam volna össze —, s hol vizet kért, hol meg a vödröt. Ez a vödör külön fejezet lett az életemben maró szagával. A gyomrom később megszokta, de a szemem soha. Mindig könnybe lábadt, ahányszor megtettem vole az utat a klozett és Lujza ágya között. Alig vártam, hogy Margit haza érjen a piacról, s felváltson. Megkönnyebbülten rohantam fel az udvarra, s levágva magam a fűbe, elfigyeltem, ahogy Kopčík úr tánclépésben a virágokat ápolta. Mintha méh lett volna, s tánc-jelrendszerével üzenni akart volna a többieknek, Kopčíknénak, aki az ablakban állt, s egy pillanatra sem vette le férjéről a szemét. Szigorú arca még a legcifrább lépéseknél sem engedett fel, pedig az valami nagyon-nagyon szépet jelenthetett. Kopčík úrban ettől a marcona tekintettől elült a finom bánat, ami különben a lénye volt. De alkonyatkor, amikor elérkezett a vízöntözés pillanata, felszabadult benne, s nem volt többé eső, amely útját állhatta volna. Ilyenkor megcélozta a vízsugárral az eget. A szűk csövön a vastag sugár egészen halk nesszel tört elő, ez volt Kopčík úr farkasordítása. És senki nem hallotta meg, csak a bogarak. Menekültek is előle riadtan.

Margit egy szemüveges, izgatott emberrel jött vissza, a nemzeti bizottság telnökével, aki pöszén beszélt, s följegyzett minden panaszt, többször megígérve, hogy a patkányok ellen tesz valamit. Margit csak a vállát vonogatta, nem hitte el, s ettől a kövér emberke még izgatottabb lett. Állandóan fölöslegesen szaladozott le s föl a lépcsőkön, olyan arccal, mintha ettől valamit nagyon iontos dolog történne körülötte. De csak annyi történt, hogy beállított két izmos hullaszállító, s Fánit — minden megrendülés nélkül — elvitték. A kö- jzeli temetőben ravatalozták fel, s mi megkönnyebbülten nekilátunk a temetési •előkészületeknek.

Margittal élvezet volt együttműködni. Gyors volt és határozott, mindig tudta, mit akar, amellett állandóan sziporkázott. Olyan közvetlenül mozgott a világban, hogy kedvet kaptam tőle az élethez.

Többek között rendeltünk egy hatalmas gyászcsokrot, aminek a szalagjára az én nevemet is felírattuk, így utólag tehát rokonság gyanújába keveredtem Fánival.

Amikor hazafelé menet befordultunk az utcába, épp legforgalmasabb időszakát élte. Az ablakok mind nyitva álltak a házakon, s ferdén, kicsit hátradőlve néztek az égre. Asszonyfejek lógtak ki belőlük, mint megannyi hervadt muskátli. Hálás tekintettel követték utunkat, boldogok voltak, hogy valami felkavarta állottvíz-életüket. Az ég nagyon kék volt, s a sarkon a kőfaragó üzem udvarán énekelt a három fekete hajú segéd. Margit arcán apró fények ker- getőztek, s megint azzal a meleg plttyegéssel beszélt.

A kapuban összetalálkoztunk a Kopčík családdal, munkából jöttek. Mindhárman ugyanabban a hivatalban dolgoztak. Gondolom, Kopčíkné volt közülük