Irodalmi Szemle, 1977

1977/4 - Kovács Magda: Lujza utca három (novella)

Lujza utca három

Ébredésem nagyon megviselt. Ügy éreztem, mintha darabjaira szedett játékbaba lennék, amit ott felejtettek egy ágyon. Gyanakodva nyújtózkodtam, valami nagy terpeszkedést véltem a világban. Kezem fénybe ütközött. Ércesen zengő, kemény fénybe. Néhányszor belecsaptam, s hallgattam az előbújő édes zenét. S lassan újra összeálltam. Hajam fejemre simult, arcom mongoloid duzzadásai, kiugrásai megrőbáltak különbékét kötni a véletlenszerűen rám rajzolódó s kevéske európai vonással. Összképként egy vidám félidióta benyomását keltettem. így kuporogtam lótuszülés-félében az összecsukható ágy sarkában, s zengettem a csupa fény hangszer csupa fény húrjait. Mondhatom, nagyon beleillettem a környezetbe.

Dél körül járt az idő, fent az udvaron saját zsírjában sercegett a nyár, bent a konyhában Margit sercegtetett valamit. Sűrű, zsíros pára gomolygott elő az ajtóból, felkanyargott a pincelépcsőkön, s kint a szabadban pici, kerek felhőbe tömörülve felröppent az orgonafánkra, sajátos illatot árasztva magából. A rozzant tűzhelyekre kifutó szegényes levesek időtlen illatát. Az udvar előtt kezdve egyedülálló nászorgia színterévé vált, ahol illatok kacérkodtak, ölelkeztek, szaporodtak villámgyors tempóban. Pincénk kitátott szája dohos szagot lehelt és összefogódzott a kocsmárosék ablakából kitóduló sült hagyma, s a Mettfyék babfőzelékének szagával. Belefonódott még a körtáncba a zsen- dülő szőlő illata, a pityókás darazsak alkoholos lehelete, a petrezselyemlevél, mályva, nagyfejű szegfűk, ősszirózsák, utilapuk, díszbab, szilfácska, petúnia és ezernyi ismeretlen nevű fű, bogár kipárolgásai.

A fenti szédület magával ragadott, kedvem bolondul felcsapott.

— Hahó, halihó! — eresztettem ki a hangomat, mint valami latin dombokról lefelé lépegető pásztorlegényke, miközben nyomomban kifogástalan fehér báránykák bégetése úszott, s éreztem talpam alá simulnia nyúlánk zöld füveket — az istenek nyoszolyájának selymes szálait. Cseresznyevirág szirmok libegtek soha földet nem érve köröttem, a szemben levő dombok hajlataiban mélykékké sűrűsödött a levegő, s a gyermek Ámor pufók fenekét siittetve a déli nappal nagyban nyilazta valamelyik főisten megbízatásából egy ártatlan pásztorleányka szívét.

Ám egy ledér kis virág-nyilacska átsüvítve az irrealitások világából, egyenesen gyomromba fúródott. Szúró fájdalmat éreztem azon a helyén, ami egyre erősödve a gyomrom közepe felé vonult. Mint kúszó, vihar előtti fekete fellegek. Valahonnét hangok próbáltak feltörni, de minduntalan visszahullottak a fájdalom örvényébe. Gyűrűző, egyre mélyülő fájdalom vette bensőmet hatalmába, míg végül kitörtek a hangok a bizonytalanságból és győzelmesen fel- kordultak. Erről magamra ismertem. Összegömbölyödtem, lábamat felhúztam az arcomhoz, így maradtam, amíg el nem csillapult a gyomorfalamat ostromló örvény. Hirtelen leszűkültem önmagamra, egy kör alakú hiányérzetre, az éhKOVÄCS MAGDA