Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - FIGYELŐ - Zsilka Tibor: Egy könyv ürügyén

csirta c. képét, de onnan csakhamar visz- szaköltöznek Jernyére. A bécsi képeket, felesége arcképét 1883-ban kiállította Budapesten. Akkoriban Keleti Gusztáv volt a hangadó kritikus. Szinyei képeivel kapcsolatban azonban alaposan elvetette a sulykot: azt irta róla, hogy eltévelyedett s delirium coloransban szenved. Ezzel Szi- nyeinek végképp elvette a kedvét a piktú- rától. És a festőt sorra érte a többi keserűség: 1887-ben elvált feleségétől — a lilaruhás hölgytől, aki Ghilány báróhoz ment feleségül. A három gyermeken azonban osztozkodni kellett: az anya két lányát vitte magával Fricsre, de a fiú, Félix az apjánál maradt Jernyén.

1894-ben kereste fel a festőt jernyei magányában Zemplényi Tivadar, aki addig ösztökélte őt, hogy ismét ecsethez nyúl. A millenniumi ünnepségekhez ugyanis reprezentáns képekre is szükség volt, s ekkor Szinyeit is újra felfedezték. Ám az igazság az, hogy akkor kezdték először felfedezni. A nagybányai művésztelep fiataljai fedezték őt fel igazán és félreismerhetetlenül. Immár hagyománynak tekintették, amelyhez saját művészetüket szorosan hozzákapcsolhatták. S ezután újabb sikerek érik: 1901-ben a müncheni nemzetközi kiállításon végre a Majális I. osztályú aranyérmet nyert. A festmény 28 év múltán kapta meg az elégtételt, az elismerést.

Mégis, 1902-ben újabb csapás éri: 16 éves leánya megbetegedett és csakhamar meghalt. Ez után felváltva hol Pesten, hol Jernyén él. Pesten Keleti Gusztáv igazgató halála után öt nevezik ki a Magyar Királyi Országos Mintarajz Tanoda és Tanárképző igazgatói székébe. Ez nem más, mint a mostani Képzőművészeti Főiskola.

Gál György Sándor sokat foglalkozik a Japán kávéház asztaltársaságával is regényében. Külön is említésre méltó, hogy Szinyei itt gyakran találkozik a másik nagy festőóriással — Csontváry Kosztka Tivadarral. És sokszor egymással szlovákul beszélgetnek, azaz minden bizonnyal sárosi nyelvjárásban. Mert hiszen Csontváry Kisszebenban (Sabinov) született, ahonnan Jernye mindössze 20 kilométernyi távolságra van.

Bár Szinyei életének utolsó esztendeiben sokat tartózkodott Budapesten, mégis, 1919-ben örökre elhagyja a fővárost. Jernyén halt meg 1920. február 2-án. Itt is van eltemetve a falusi temetőben. Itt

nyugszik édesapja, Szinyei Merse Félix, valamint még néhány családtag. A festő sírját jelölő fakereszt magasan a többi fölé emelkedik, mintegy jelezve, hogy a festészet adott igazi patinát a családnak, nem pedig a megyei életben betöltött politikai tisztségek vagy az arisztokrata származás,

Jernyén azonban más is őrzi Szinyei Merse Pál emlékét. Az egykori kastély és az új, az általa épített kastély, de a táj is vissza-visszaidézi egy-egy kiváló festményét, remekműveit. Festményei ugyanis többnyire itt születtek, tájfestészete innen merítette ihletét és tematikáját.

Mindamellett az igazi kegyelet hiányzik a festő iránt. A régi kastély siralmas állapotban van, s maholnap összeomolhat. Nem is beszélve arról, hogy az egyik részét már lebontották, vagyis „levágtak” belőle, mert már nem volt képes pragmatikus célokat szolgálni. Nyugodjunk bele, hogy ezt már úgysem lehet megmenteni. Ám ott van az új kastély, amelyet Szinyei Merse Pál, a festő épített, miután a hazai élet konzervativizmusától megcsömörlött, s a családi fészek építését a festészetnél előbbrevalónak tartotta. A házat gyönyörű park veszi körül. így valóban alkalmas hely arra, hogy a kastélyban helyezzék el az óvodát. Ám még jobb szolgálatokat tehetne az épület, ha kis emlékszobát rendeznének ott be a festő tiszteletére, s nem renoválgatnák szakavatatlanul.

Szinyei Merse Pál ugyanis sokkal adek- vátabban kötődik a szlovákiai valósághoz, mint bármelyik magyar költő vagy író. A festészet ugyanis természeténél fogva internacionálisabb, mint az irodalom. Ennélfogva Szinyei Merse Pál mind a magyar kultúra, mind a szlovák tartozéka. De még ennél is több: közép-európai jelenség és forradalmi újító, akinek művészete egyetemes értékeket vonultat fel. Éppen ezért nagyobb kegyeletet érdemel.

S ha ilyen szempontból értékeljük a róla szóló regényt, a szerző mindenképpen megdicsérhető, hogy az adott témát feldolgozta. Érdekes, hasznos regény ez, mert népszerűsíti a kiváló festőt az ifjúság körében. Más kérdés persze, hogy a festő révén a róla szóló adatokhoz is kegyelettel szükséges nyúlni. Mert tévedés akad a regényben több is, mint amennyit említettünk. S ez valóban elkerülhető, ha az író valamelyest nagyobb műgonddal közeledik a téma feldolgozásához' Zsilka Tibor