Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Csanda Sándor, Jakab István, Kiss József, Méryné T. Margit, Mészáros László, Mózsi Ferenc, Püspöki Nagy Péter, Tőzsér Árpád, Turczel Lajos, Végh László: Ankét a szlovákiai magyar tudományosság fogalmáról, mai jelentőségéről, helyzetéről és jövőbeli feladatairól

trás, a „rovásírás” kritikai (ezt külön hangsúlyozom) vizsgálatával, kialakulásának és használatának kérdéseivel foglalkozom.

Kutató-történész tevékenységemet kevésbé ismert formában, szabadfoglalkozású tudományos kutatói státusban végzem. Ez a jogi forma az intézeti munkatársként működő kollégáiméval azonos társadalmi biztosítás előnyeit nyújtja. Kutatási programomat természetesen magam dolgozom ki. Ennek következtében nejemmel együtt nem fizetésből, hanem a tudományos eredményeimért járó honoráiumokból élek. Munkásságom, mivel a társadalmi igényekkel szükségszerűen egyenes összefüggésben áll, nem öncélú. Társadalmi szempontból tevékenységem tehát az olyan írók és művészek életmódjával rokon, akik nem valamely munkahely mellett alkotnak, hanem kizáróla-: gosan hivatásuk, illetve művészetük gyakorlásából élnek.

2. Milyen szerepet tölthet be a nemzetiségi történetírás és igényesebb jellegű, hely- történeti kutatómunka a nemzetiségi tudat kimunkálásában és a szocialista hazajiság- ■ ra való nevelésben. Mutat-e jel számottevő eredményeket szellemi életünk e téren és mit kellene megtenni a jövőben?

A társadalom mindenkori fejlődésének pillanatnyi helyzetét leginkább a történelmi vizsgálódások fényében ismerjük meg. A történelem a múlt irányában olyan támasza a társadalomnak, amilyen a jövő felé a távlati tervezés. Nem közömbös hát, hogy . a múlt eseményeit helyesen vagy tévesen ismerjük.

Az országos vagy nemzeti történetírás és a helytörténetírás elválaszthatatlan egy-, séget alkot. A társadalom mlkrostruktúrájának — a mi esetünkben a városok és szerves környékük történetének — hiteles, pontos és sokoldalú feltárása nélkül nem nyerhetünk megbízható szintézist. Ugyanakkor az általános történelmi összefüggések ismeretének hiányában a helytörténet alkalomadtán rossz mesévé is válhat. Ezért a tudományos kutatásokra épülő helytörténetírásnak alapvetően fontos tudományos és társadalmi jelentősége van.

A jól megírt és ízlésesen kivitelezett helytörténet annak ellenére, hogy sokan in- . kább reprezentációs ügynek tekintik, közvetve, nehezehben felmérhető módon jelentős társadalmi és közgazdasági hatóerő. A nemzetiségek esetében jelentékenyen hozzájárul az esetleges kisebbségi érzet megszüntetéséhez, szorgalmazza a helyes nemzeti tudat formálását és csökkenti a nacionalista megnyilvánulások hatóerejét. A vegyeslakosságú városokban pedig növeli a békés együvétartozás szükségességének tudatosítását. Legfontosabb szerepe mégis — nemzetiségre való tekintet nélkül — az , adott városhoz való tudatalatti ragaszkodás kialakításában, a lakhely megbecsülésében nyilvánul meg olyannyira, hogy már közgazdasági vonatkozásban is észlelhető. Csökkenti a lakosság elszivárgását, növeli a betelepülési igényt, fokozza a stabil munkaerők számát, tehát közvetve a távlati tervezés sokoldalú bebiztosításához is hozzájárul.

A nemzetségi történetírásunk — alatta most a csehszlovákiai magyar történetírást értjük —, ha egyáltalán beszélhetünk róla, még gyerekcipőben jár. Mindenekelőtt tisztáznunk kell, mit tekinthetünk nemzetiségi történetírásnak? — Véleményem szerint azt a történelmi irodalmat, amely az illető nemzetiség soraiból származó történészek munkája, az illető nemzetiség nyelvén íródott és annak túlnyomó anyagi és erkölcsi támogatása folytán jött létre. Továbbá ide sorolhatók még az olyan nem nemzetiségi történészek munkái, melyek az előbbi feltételek két utolsó követelményének megfelelnek, de a kérdéses mű létrejöttét az illető nemzetiség igénye sugallta.1

Az eképpen értelmezett nemzetiségi történetírás azonban a provincializmus veszélye nélkül csak annyiban lehet nemzetiségi, hogy esetünkben csehszlovákiai magyarok írják és itthon magyarul, vagy magyarul is kiadják, illetve a mű témája a nemzetiség szükségletét elégíti ki, de egyben az egyetemes történettudomány elválaszthatatlan részeként annak egészséges művelését szolgálja.

Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy szűkebb pátriánkban a magyar, a szlovák s rajta túlmenően a Közép-Európa többi népének közös múltja van, következetesen a történelme is közös. Igaz ugyan, hogy ma e népek történészei a közös múlt számos problémáját — még az alapvető kérdések esetében Is — különféleképpen sőt gyakran ellentétesen látják, szempontjaikat azonosítani egyelőre nem tudják. Mindezeknek az ellentmondásoknak a tárgyilagos történetkutatás útján kell majd fokozatosan