Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - Gál Sándor: Családi krónika (elbeszélés)
GÁL SÁNDOR Családi krónika Ez a Családi Krónika nem az én családomé, bár az is lehetne. De lehetne igen sok más családé is, akik megélték, megszenvedték ezt a századot, s a korábbit, mert e krónika első megnevezettjei még annak a mélyéről indultak, hogy utódaikban idáig érjenek. Mielőtt ide jegyezném mindazt, amit a Családi Krónika tartalmaz, előbb azt szeretném elmondani, hogyan került a birtokomba. Néhány évvel ezelőtt egy riport- utam során megismerkedtem egy furcsa nevű cseh fiatalemberrel. így mutatkozott be: István Szűcs. Igaz, az ű-t inkább i-nek ejtette, de azért Szűcs volt. Sokat beszélgettünk Istvánnal, ittunk is, persze, de csak mértékkel. — Te cseh Szűcs István — kérdeztem ■egy alkalommal tőle —, aztán tudod-e, hogy neked igazi magyar neved van? — Jak bych to nevédel? Már hogyne tudnám? — nézett rám enyhe rosszallással a szemében. — Hiszen anyám és apám szerint magyar volnék. Csak . . . — Csak? — Csak az a bökkenő, hogy nem tudok magyarul. — Apád, anyád él még? A fejével intett, hogy nem. — Hol vannak eltemetve? — Itt a temetőben. Közös sírban fekszenek. Kifizettük az ejfogyasztott ital árát, beültünk egy taxiba, és kihajtattunk a városi temetőbe. István elszótalanodott, csendben előremenve mutatta az utat a sírok között, ősz volt, hullott a fák lombja, varjak lebegtek a temető felett. Néztem az előttem baktató István hátát, és a sors különös sodrása felett töprengtem. István Szűcs... — Ez az — állt meg István egy fekete sírkő előtt, s levette fejéről a sapkát. Mellé álltam és néztem az egyszerű sírkövet. Ezt olvastam rajta: ITT NYUGSZIK AZ ÚRBAN Szűcs József 1911—1973 és neje Vágó Irma 1919—1947 BÉKE PORAIKRA — Pfečti to nahlas — szólt István. Elolvastam kétszer egymás után, lassan, tagolva, hogy minden szó tiszta, érthető és világos legyen. István a fejét rázta. — Nem, nem értem — mondta —, fordítsd le, kérlek. Egy ideig még elidőztünk a sírnál, majd elindultunk vissza a temetőkapu előtt várakozó taxihoz. — Ki készítette ezt a sírkövet? — kérdeztem Istvántól. — A papa — mondta — követlenüd azután, hogy anyám meghalt. Akkor én még kicsi voltam ... Negyvennyolcban vagy negyvenkilencben, négy- vagy ötéves lehettem. Később a papa mindig azt mondta, hogy ezért maradt itt, a sír miatt... Anyám miatt... — Tulajdonképpen honnan kerültetek ide? — Valahonnan a Duna mentéről, Štúro- vó környékéről. — Párkány? — Az! Prkan vagy ilyesmi. Nem emlékszem pontosan. — Jártál már arra? — Nem ... Soha. — Rokonaid, unokatestvéreid lehetnek ott, nagybátyáid, nagynénéid... — Meglehet... Nem tudom. Később, már a városban, István megállt. — Tudod mit? Gyere el hozzánk. Bemutatlak a feleségemnek, megnézed a köly- köket is, s mutatok egy könyvet, amiből talán megtudsz valamit azokról, akik odalent vannak, hol is? Prkan? Szűcs István felesége szép, szőke asz- szony, Boženának hívják. — Szűcsová, mondta — vagy csak egyszerűen Božká- nak. A fiú a nagyapja után Josef, a kislány pedig Danica. Danica Szűcsová. Asztalhoz ültünk, István felesége feketekávét főzött, s mikor a kávé az asztalra került, István kinyitotta a szekrény ajtaját, a felső polcról egy súlyos, fekete fe-
