Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Cselényi László: Legenda az ifjúság vizéről avagy A kutya ugat, a karaván halad

Mint a gyászba öltözöttek olyan a letarolt határ Puszta most az is nagynéha csak ha megzörren egy levél Csikorogva ballagnak a lovak s egy eltévedt madár Károgva húz dél jelé társai után kopog a tél

Nyújtogatják az ég jelé szarvukat a kukoricák Könyörgik a hűtlenné-vált jényt a novemberi napot S borzolódik a kedvük mert a szél barbár melódiát Ver ki rajtuk mintha hárján csalná elő a dallamot

VI

És jött a háború. Egy hatesztendős gyerek első elemi élménye a világról, a világtörténelemről. Lovak és katonák, élők és holtak, éhezők és bujdosók, rongyosak és karpaszományosok — közhelyeket minek ismételjek.

Az én első élményem a világról — ahogy egész nemzedékemé — a második világháború volt, s ez a tény egyszer s mindenkorra megpecsételte minden további lépésünket. Annál is inkább, mert ez a háború — a mi tájainkon legalábbis, mint köztudott — nemcsak addig tartott, amíg Berlinben kitűzték a vörös lobogót, hanem jóval tovább. S nemcsak azért, mert mi még a negyvenötös, sőt a negyvenhatos esztendő nyarát is szilánkok, eldobált puskák, elbitangolt aknák gyűjtésével, olykor robbantásával szóra- koztuk át — ezek voltak a mi korántsem mindennaposnak mondható gyerekjátékaink —, hanem azért mindenek fölött, mert számunkra a második, a háborúhoz joggal hasonlítható megpróbáltatás még csak ezután jött el. Negyvenhét őszén.

Nem hiszem, hogy ennek a sorozatnak a feladata e bonyolul időszak elemzése, noha tragédiája elhatározóan befolyásolta — ugyanúgy, mint a háború — egész nemzedékem további útját. Itt csak annyit dióhéjban, hogy a mi falunkat is derékba kapta a történelemnek ez a szele. Előbb a cseh határvidékre toloncoltak ki jónéhány családot, aztán Magyarországra telepítették át — a szó szoros értelmében — a fél falut. Köztük nagyanyámat s szüléimként imádott, gyerektelen s engem gyerekükként kényeztető keresztszüleimet. Mi, száz véletlen folytán, idehaza maradtunk, ám a keresztapámék helyébe betelepített család kevesellette a fél lakást, így hamarosan mi is az utcára kerültünk minden ingóságunkkal egyetemben — megint csak a szó valódi értelmében. Apám a jolsvai Magnezit-gyárban dolgozott, ott kaptunk egy szobát a „kolónián”, aztán benn a városban, míg ötvenkettőben vissza nem kaptuk véglegesen otthonunkat.

VII

„Van valami gyönyörűség a filozófiában s valami csábító még a metafizika délibábjaiban is, amit minden tanuló megérez, amíg a fizikai megélhetés durva szükségletei le nem rángatják a gondolat csúcsairól a gazdasági harc és a kenyérkereset piacára. Legtöbben közülünk ismerték azokat az aranyos napokat az élet júliusában, amikor a filozófia valóban az volt, aminek Platon nevezi: ’az az édes gyönyörűség’, amikor egy szerény és csalóka Igazság szeretete összehasonlíthatatlanul dicsőségesebbnek látszott a szemünkben, mint a testi gyönyörűségek után való vágyakozás és a világ salakja. És a bölcsesség után való ifjúkori sóvárgásból mindvégig megmaradt bennünk valami borongó vágy. ’Az életnek van értelme’ — érezzük Browninggal együtt — ’s ételem-italom nem más, mint ennek az értelemnek a megtalálása’. Életünknek nagyrésze értelmetlen, önmagát megsemmisítő ingadozás és hiábavalóság; káosszal küszködünk kívül és belül; és mégis hisszük, hogy van bennünk valami életbevágóan fontos és jelentőségteljes, csak tudnunk kellene olvasni a tulajdon lelkűnkben. Érteni akarunk: ’Az élet azt jelenti számunkra, hogy állandóan fénnyé és lánggá alakítsuk át azt, amik vagyunk, vagy amivel találkozunk’ (Nietzsche); olyanok vagyunk, mint Mitya a ’Karamazov testvérek’-ben, akik ’nem milliókat akarnak, hanem választ a kérdéseikre’; fel akarjuk fogni a múló dolgok értékét és perspektíváját, hogy így kiemelhessük fejünket a napi körülmények örvényéből. Tudni akarjuk, hogy a kis dolgok kicsinyek s a nagy dolgok nagyok, — tudni, mielőtt késő volna; úgy akarjuk látni a dolgokat ma, aminőknek mindörökre látszani fognak, — ’az örökkévalóság fényében'. Meg akar