Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - LÁTÓHATÁR - Castillo, Abelardo: Fermín (novella)

annak feleségét és amikor a chilei ütésre emelt kézzel közbe akart lépni, már fordult is ki a bele. Legalábbis így mesélik. Persze, nem ez volt az egyetlen randa dolog, amiről hírek keringtek a környéken. Éppen ezért, amikor a választások idején eljött az a politikus és azt papolta, hogy a munkásság a haza reménysége, mert benne még minden érzés tiszta és valódi, s hogy még romlatlan, Fermín nem tudta megállni, hogy ne vigyorogjon. De nem ő volt az egyetlen, aki elröhögte magát.

— Biz’ isten, még otthon sem mondanak nekem ilyen szépeket. — Ügy is volt. Otthon gyanították róla, hogy Fermín nem éppen a tisztesség mintaképe.

— Te részeges, te kurvahajcsár, te vadkan — gyakran kellett ilyeneket hallgatnia.

— Várj csak, egy nap, amikor nem is gondónád, fogom a motyómat, meg Carlitost, aztán bámúhatsz utánunk.

Szóval ekképp is szóltak hozzá, ami ugyancsak valódi volt. De Juana mégsem volt képes arra, hogy otthagyja őt. Miért is hagyná, hiszen Fermín szereti az asszonyt, ha meg egyet-kettőt az asszony hátára csap a piszkafával, Juana nyomban elcsendesedik.

A politikus beszéde óta azonban Fermín nem ütötte meg sem Juanát, sem Cariltost. .Elvégre az a férfi nem mondott bolondokat. Főleg akkor nem, amikor egy mitugrász kiprovokálta a szónokot, s ő az emelvényről azt válaszolta neki:

— Ehhez nem kell bátorság, barátom. Amikor a tulajdonos magukra ordít, akkor bezzeg behúzzák a farkukat. Lépten-nyomon megvágják magukat és mégis, a vagánykodás, meg az a böhöm nagy férfiasság csak otthon támad fel magukban...

Ez tetszett neki a legjobban, mert ez nem a szónoklat része volt. Meg az, hogy behúzzák a farkukat. Különben is igaza volt. Persze azért nem mindenben. Kell az ember fiának, hogy néhanapján felrúgja az asztalt, vagy hozzávágjon a falhoz egy tányért. Megkönnyebbül tőle.

A kártyától, attól is megkönnyebbül. Mert Fermín, mint bárki más, nagyon szerette a zsugát. Micsoda partik voltak esténként az- olasz kocsmájában! A bankos, egy hajlott hátú mesztic, nagy igyekezettel játszotta a városi vagány szerepét és legalább úgy forgatta a lapokat, mint a pisztolyt. Csak egyszer látták, hogyan bánik a fegyverrel. Azon az éjszakán, amikor azt kiáltotta neki a megboldogult Ortega:

— Add vissza a pénzemet! Tudom, hogy összejátszol a franciával, de engem nem lopsz meg többet.

Nem is lopta, hanem ott helyben agyonlőtte, önvédelemből persze, mert Ortegának kés volt a kezében, amikor elvágódott az asztal mellett. A San Pedró-i felügyelő vizsgálta ki az ügyet. Később látták beszélni a franciával, és attól a naptól fogva a kár- tyázőba tilos volt késsel belépni.

A politikus erről is beszélt. Azt mondta, hogy úgy látszik, Ortegának volt igaza. Persze, a politikus a városból való volt (húsz kilométerre van onnan a legközelebbi gyümölcsös) és a városban másként is lehet szórakozni; azt beszélik, két mozijuk is van.

Nos, akárhogy is volt, egy hete Fermín töprengő ábrázattal járt-kelt. Aznap délután is, amikor fölvette a fizetését, igen el volt merülve a gondolataiban.

— Gyüsz az olaszhoz, Fermín?

Nem tudta, mit feleljen. Valami kínos, böfögő hangot hallatott, amire a másik megvonta a vállát, sarkon fordult és otthagyta.

A Ramos Generales áruházban — ami a politikus szerint szintén a francia tulajdona volt — látott egy színes, nagymintás ruhát. Szép volt.

— Mibe fogadunk, hogy én ezt most hazaviszem Jüanénak! — született meg benne a hirtelen elhatározás. Később csomaggal a hóna alatt hazafelé ballagott. Carlitos most sem vett kenderszál cipőt. Az elárusító kérdésére egészen lekókadt:

— Kész röhej, nem tudom, hányas lába van...

Kész röhej. Igen. Fermín fejében csak úgy rajzottak az új valószínűtlen gondolatok. Most, amint lassan hazafelé ment, mintha a cipője orrán kikandikáló szutykos öreg- ujját figyelte volna, de valóban lázasan gondolkodott.

— Beteg vagy, Fermín?

— He, micsoda? Nem, miért...?

— Csak úgy. Furcsa a járásod. Meg aztán ma olyan korán koslatsz ki a tanyára.

Ramón arca kópé mosolyra húzódott.