Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - Duba Gyula: A búcsú (regényrészlet)

előtt. A lány kendőjének sarka kegyesen lobogva úszott utána, csizmás lábát térdben behajlltva maga alá húzta, mindkét kezével az ülés láncait fogta, és nyugodtan vitette magát, mozdulatlanul úszott a levegőben. Fejét kissé leszegte, maga elé nézett. Repült, mint a szárnyrebbenés nélkül köröző madár, a fiúnak úgy tűnt, hogy a zsivajban is egyedül és magányosan, mintha várna valamit. Úgy látta most a mozdulatlanul szálló Lenkét, hogy a lány egész lénye egy nagy-nagy várakozás. De kire, mire vár? S ő maga mire vár? Mert állandóan érezte, hogy mindig vár valamit, várja, hogy történjen valami, ami örömöt okoz majd neki, de nem tudhat meghatározni, hogy mi lenne az, csupán annyit érzett, hogy a várakozása pontjában, bizonyosságként leggyakrabban a Lenke alakja bukkan fel, komolyan ránéz, sokáig nézi őt, de nem mosolyog. Lábát maga alá húzva, majd kifeszítve kilengett, és addig hajtotta így magát, amíg hosszú ingalengésekkel úszott a lány után, s végül elérte őt, megfogta az ülése vaskarját, majd a láncait. Lenke egyenletes és nyugodt körözése megtorpant, belerázkódott, amikor Péter elkapta őt, haragos arccal hátranézett, hogy ki zavarja meg nyugodt repülését és rontja el a szórakozást, s amikor meglátta a fiút, elmosolyodott.

— Te vagy, Péterke? Nem tudtam, ki bolondozik. — Megfogta a fiú kezét, a láncoktól kissé nedves és hűvös volt a keze, de szinte azonnal megmelegedett. — Megyünk együtt, Petyó, de erősen tartsál, mert ha elszabadulok, nem érsz többé utol.

Péter egyik kezével erősen tartotta a láncot, a másikkal a lány kezét fogta, és körözés közben manőverezett, hogy a láncaik összecsavaroljanak, és ők, egyre forogva szembe kerüljenek egymással. Addig forogtak, amíg a térdük összeért, és egymás szemébe néztek. Lenke mosolygott és ő is tartotta a fiút.

— Elviszel majd táncolni, Péterke?

— Elviszlek, de ... mással is táncolsz majd?

— Persze hogy táncolok, mindenkivel, aki elvisz, de veled is, ahányszor akarod. Csak gyere értem, ne félj!

— Érted megyek.

Szorították egymás kezét, és állandóan pörögtek, forogtak egy égig érő függőleges tengely körül, melynek másik vége a föld mélyébe nyúlt. Lenke egy-egy merészebb lendületnél halkan felsikoltott, de közben nevetett a szeme, mosolygott az ajka, szorosan tartotta Péter kezét, és egyre öntudatlanabbul játszadozott. A többi lány hallgatagon és mozdulatlanul ült a körhintán, lábukat maguk alá húzták, és úgy köröztek. Berta szintén jól szórakozott Bakai Jóskával, kilendítették, majd újra elfogták egymást, s közben állandóan nevettek. Már egészen besötétedett, közben új menet kezdődött új hajtókkal, akik sokkal gyorsabban forgatták a körhintát, mert még pihentek voltak, és siettek, hogy minél hamarább felülhessenek ők is. Az ülések majdnem az akácfák magasságában repültek. Aztán újabb lányok és legények jöttek, és helyet kerestek maguknak, a gyerekeket lekergették a körhintáról, és elfoglalták a helyüket, már egészen sötét volt, alig látták egymás arcát, apró, ködszerű eső kezdett szitálni, és Péter úgy érezte, mintha hűvös párák között úsznának, melyekben egyetlen valós és biztos pont Lenke meleg keze. Szerette volna, ha nagyon sokáig tart még ez a bizonytalan bizonyosság, de a következő szünetben magas, erős árnyék állt meg előtte, és megfogta a karját, jó erősen meg is szorította, hogy nyomatékot adjon a szavainak:

— Szállj ki az ülésből, gyerek, eleget ringlispileztél, más is fel akar ülni, s most én jövök. — Amíg beszélt hozzá, kikapcsolta az ülése biztosítóláncát és kirántotta őt az ülésből. — No, menj innen, és adj helyet!

Tiltakozni sem volt ideje, meg bátorsága sem lett volna a magas árnnyal szembeszállni. Bálintnak hívták a legényt, aki kitessékelte őt a körhintából, szép arcú és jó alakú fiatalember, fegyelmezett természet, bátor, de nem kötekedő, Péter tudta, hogy jó véleménnyel vannak róla az emberek a faluban. Derék legény, mondják róla, s azt már csak sejtette, hogy a lányoknak biztosan tetszik, és szívesen gondolnak rá, ha az jut az eszükbe, hogy milyen udvarlót szeretnének maguknak. A legények is elfogadták Bálint elsőbbségét, hallgattak rá, és tisztelték az erejét. Péter egyszerre nagyon szerencsétlennek érezte magát, úgy érezte, mintha lezuhant volna a körhintáról, s az esésbe belebénult volna teste-lelke, meregette a sötétben a szemét Lenke felé, és látta, hogy Bálint néhány szót vált vele, de nem hallotta, mit mond a lánynak, majd megfogja az ülését, és ellöki magától, újra megfogja és ellöki, hintázza Lenkét, de