Irodalmi Szemle, 1977

1977/3 - Grendel Lajos: Samuka (novella)

— Ha meggondoltad magad, kiabálj!

Vince becsukta az ablakot. A két fiú azonban mindenekelőtt gondterheltnek látszott. Ernő végighasalt az ágyon, kezébe vette az újságot a keresztrejtvénynyel, mintha csak az imént tette volna le. De látszott rajta, hogy a gondolatai másutt kalandoznak. Ernőn mindig jobban meglátszott az aggodalom, mint Vincén. Gyávaságánál fogva talán, a nehezebb pillanatokra sohasem készült fel előre, a rosszat vagy ami megalázta, szerette hamar elfelejteni. Hát ez egy rohadt helyzet, mondta, nemcsak annak a mafla Samunak a számára, hanem számunkra is. Amilyen magatehetetlen és gyáva, inkább megfagy. S ez talán nem is lenne olyan nagy baj, de ha megfagy, akkor majd szimatolni kezdenek. Hogy mit keresett ott kint a tetőn, meg ilyenek. És Ernőn nagyon meglátszott, hogy máris a torkán érzi a kést.

Vince nyugodtabbnak mutatta magát, csak akkor gurult dühbe, amikor a folyosón valaki már vagy egy negyedórája ricsajozott. Kirohant és az ajtóban elbődült, mint egy bőszült elefánt.

— Takarodjatok aludni!

Aztán nekünk is kiadta a parancsot:

— Lefekszünk.

Szó nélkül engedelmeskedtünk neki, a sötétben legalább nem láttuk egymás szánalmas, kompromittáló arcát. Éjfélig senki sem aludt el. Vince egyik cigarettáról a másikra gyújtott, egyszer felült az ágyon, s hosszan, töprengve ült. A Samuknak csak egyszer sikerülhet valami az életben, és Samuka már kimerítette ezt az egy lehetőséget. A szerencse gyorsan elpártol a Samuktól, ez szabály. Ernő egyenletesen lélegzett, azt a látszatot próbálva kelteni, hogy mélyen alszik. Mégis, megint ő nem bírta tovább.

— Szóljunk a portársnak — mondta egyszercsak fojtott hangon. — Talán kihívják a tűzoltókat.

— Ostoba — mondta Vince. — Akkor már jobb, ha a nyakát szegi.

Nem sokkal éjfél előtt aztán Vince odasomfordált az ablakhoz, azzal az ürüggyel, hogy kiszellőzteti a szobát, önuralma, az volt. Széttárta az ablakot, s a hidegben önkéntelenül megborzongott. Lavinaként zúdult befelé a jeges levegő, Ernő az orráig felhúzta a paplant. Vince sokáig kémlelte a halott, mozdulatlan udvart, és mélyet sóhajtott.

— Hulla nincs — mondta. — De abban az ocsmány élő mivoltában sem látom sehol. Nyoma veszett, vagy egészen hátul van.

összefogta a nyakán a pizsamakabátot, s tett pár tétova lépést befelé. Fölkeltem és felhúztam a melegítőmet, a lábamra pedig a vastag fehér pamutharisnyát. Aztán visszabújtam az ágyba. Vince beletúrt a hajába. Elvigyoro- dott és hümmögött.

— Nyitva lesz az ablak reggelig.

Samuka félreugrott, amikor utána dobták a holmiját, nehogy a bakancs fejbe találja. Dideregve belebújt a kabátjába, a bakancsot alig tudta befűzni, annyira meggémberedtek az ujjai a hidegben, még a kesztyűn át is. A terasz másutt érintetlen hótakaróján egymásba akasztott gémkapcsokként lábnyomok kígyóztak a másik épületszárny legközelebbi ablaka felé, itt az orra előtt, amerre Ernő és Vince haladtak el, majd vissza. A kristálytiszta égbolton jégcsapokként lógtak a csillagok, gúnyos telihold parádézott előttük, s annyi fényt szórt a városra, hogy Samuka a távolabbi háztömböket is látta, mintegy a kép negatívjaként. Először csodálkozott el az előbbi vakmerőségén. Amikor látta, hogyan másznak vissza a szobába, már biztosan tudta, hogy képtelen utánuk csinálni. Erre normális ember képtelen. Még a gondolatától is iszonyodott most, ami ezalatt a félév alatt történt vele, csak ide juttathatta, valahová a közönséges és megszokott élettörvényeken kívülre.