Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - FIGYELŐ - Horváth Rezső: Dávid Teréz: Lidércfény

gadt „régi polgárok” beilleszkedését, illetve bele nem illeszkedését az új viszonyokba. A Dódi már az új, de szintén nem problémamentes társadalom „produktuma”. Az örök probléma: a hazugság elkorcso- sitó hatása, az igazmondás apoteózisa. A Vidor család eseményeivel az írónő a történelem közelmúltjába nyúl vissza. Az 1938-ban, a Horthy-fasizmus megszállása alá került emberek tragédiáját ábrázolja benne. A harcot a brutalitás, a kegyetlenség ellen, az önfeláldozást az emberiességért, a humánumért. Az asszony és a halál szimbolikus dráma. Az emberiséget egész történelmén végigkísérő tragédiája, a háború ölt benne testet szimbolikusan. A háború és béke, az élet és halál örökös viaskodása elevenedik meg, hogy végén az élet az ember szebb jövője reményében legyőzze a halált.

Bár a darabok témában, időben és színhelyben eltérnek egymástól, mégis van néhány olyan közös vonásuk, amelyekről felismerni az írónő „kézírását”. Az első ilyen az általános érvényű probléma konk- kretizálása, helyhez kötése. Minden színmű meséje egy egész kis, meghatározott környezetben játszódik le, és a történést a szerző csak áttételesen vetíti ki az egész társadalomra. Az események így hitelesebbek, emberközelibbek. A másik közös vonás a mély, belülről fakadó, nem „megjátszott” humánum, amely áthatja

művei egészét. Nyilván keserű élettapasztalatainak „visszhangja” hallik ki drámáiból. Harmadik ismérve az asszony-, illetve nőközpontúság. Akár a Lidércfény Tildája és Flórája, a Dódi és anyja, vagy Vido- rék Annája és az Asszony (Júlia), mindegyik a dráma legfontosabb mozgatója, eszméinek hordozója. E jelenség bizonyára kettős eredetű: a szerzőhöz valószínűleg közel áll a nő mint sorstárs, de egyben szimbólum is: a nő, az anya a humánum hordozója.

Vajon képes-e olvasmányként műélvezetet adni olyan alkotás, amely színpadi bemutatásra készült, és csak a színészek játéka révén kap igazi formát? A világirodalom ismer nem egy könyvdrámát, amely jellegénél fogva sohasem volt alkalmas színpadi bemutatásra, de ismerjük ennek ellenkezőjét is, amikor a dráma mint olvasmány, érdektelen, csak a színpad érleli igazi „darabbá”. Dávid Teréz művei meg- állták helyüket a színpadon, és olvasmányként is értékek hordozói. Álljon itt bizonyítékul Fábry Zoltán véleménye:

„Ma ... egész nap a maga vendége voltam. Köszönöm nagyon az élvezetet. Mit mondjak? Részletesen úgysem tudok írni, így hát röviden — a két darab között a Lidércfényt illeti az elsőség. Nemcsak szép darab, nemcsak nagy darab, de nagy dráma.” (Madách, 1976.)