Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - KRITIKA - Kántor Lajos: A színház: gondolat és tett

ni, ha a sikerek láttán kultuszt csinálnak az átírásból, miközben jobb sorsra érdemes idősebb és fiatalabb drámaírók és drámaíró-jelöltek régebbi és újabb darabjai mellett érzéketlenül mennek el. Érdemes volna külön számba venni csak a mindenki számára hozzáférhető [könyv alakban, folyóiratokban kinyomtatott) hazai drámákat, mit játszottak el belőlük színházaink, s mi vár az utókorra vagy a holnapi, frissebb látású, bátrabb dramaturgokra, rendezőkre, színházvezetőkre. Számos, bukaresti, kolozsvári, marosvásárhelyi, pitesti-i román együttestől kipróbált román dráma nem talált még a romániai magyar színházakban pártfogóra (D. R. Popescu újabb drámáitól Marin Sorescu- ig), ugyanakkor viszont Baranga eléggé kétes értékű vígjátékait újra és újra előveszik.

De beszéljünk arról, ami számunkra még nyilvánvalóbb. Ha sokáig jogos volt a védekezés, hogy nincs megfelelő mai romániai magyar dráma, napjainkban erre hivatkozni egyre indokolatlanabb. Meggyőződésünk szerint az utóbbi években lényegesen megváltozott a helyzet, s ma már nemcsak általában az irodalmat helyezhetjük fölébe hazai magyar színházunknak, hanem új drámairodalmunk legjavát is. Évekig cikkeztünk a Páskándi—Kocsis jelenségről, míg végre két-három színház beadta nálunk is a derekát; ám a Tornyot választok vagy még korábban A bosszúálló kapus s a Bolyai János estéje és a Megszámláltatok fák örvendetes sikere sem feledtetheti el, hogy a Ven- ďégséget s Az eb olykor emeli lábát című Páskándi-darabot itthon csak műkedvelőink játszották el (Kolozsvárt, illetve Temesvárt), hogy a Megszámláltatott fák hat évet (!) várt a színházi felfedeztetésre, s ezalatt mennyit sajnáltatták magukat dramaturgjaink, színházigazgatóink, rendezőink. Magyarázatot a késésekre, elmaradásokra lehet találni, a tény attól tény marad, és ebben az esetben a tények valóban nagyon makacsok: Páskándi Gézát és Kocsis Istvánt előbb fedezték fel maguknak az egyetemi, sőt a középiskolás színjátszók, mint illetékes színházi szakembereink, akik még tegnap is az említett szerzők dramaturgiai fogyatékosságaira hivatkoztak. És nem csupán Páskándi- ról meg Kocsisról kell szólnunk. Az irodalmi titkárok sorratelefonálják végre divatba jött drámaíróinkat, mai tárgyú új darabot kérnek tőlük, de amiért csak a kezüket kellene kinyújtaniuk, azt nem veszik észre: Szemlér Ferenc kötetben megtalálható társadalmi drámájának, a Marci jól érettnek minden figyelemfelhívás ellenére sem akad színházi gazdája. Bizonyára Deák Tamás is újra megérdemelné a színházak figyelmét, várjuk Kányádi első színpadi bemutatkozása (Ünnepek háza) után a folytatást, s olvashattuk Lász- lóffy Csabának is olyan darabját, amely a Gólya, gólya, gilicénél jóval többet markolt. Ha nem is az Anyám könnyű álmot ígér szintű mű a Pompás Gedeon, reális konfliktusokat villantott fel, s ezt tette Földes Mária is több színdarabjában; a 33 névtelen levélben Méhes György is megláttatta a valóság egy kis darabkáját; Veress Dániel egyik-másik történelmi darabjában a látványos tablók mögül izgalmas drámai lehetőségek is elővillannak. Számítsuk oda a felsoroltakhoz az egykötetes vagy még kötethez sem jutott fiatalabbakat, s e névsorolásból mindjárt kiderül, hogy a romániai magyar színházi kibontakozásnak még egy, alapvetően fontos feltétele megvan, illetve a helyzet e téren javul: nemcsak kényszerből, de hivatástudatból, jól felfogott művészi érdekből lehet, sőt kell erre az eredeti, illetve saját jó műveket is produkáló drámairodalomra építeni.

Hol van hát a hiba, pontosabban a hiány? Rendezőkben — mondják, mondjuk régóta. Közben azonban két-három kitűnő és több jó előadásnak tapsolhattunk különböző színházi városainkban, amelyeknek főhőse — nyilván a színészek alkotó közreműködésével — a redező volt. Mindenekelőtt a Harag György fel- és megújította Nagy István-dráma vásárhelyi előadására, az Özönvíz előttre utalunk, a kolozsvári Tornyot választókra, Harag vendégrendezésében, és a Kolozsvárra szintén csak visszalátogató rendező, Szabó József szép munkájára, Bálint Tibor regényének hangulatát a színpadra varázsló Sánta angyalok utcájára. És Szabó József rendezte Nagyváradon, stúdió-előadásban az első hazai „abszurdoid”-ot (A bosszúálló kapus), hivatásos színészekkel, emlékezetes sikerrel. Ne feledkezzünk meg Cseresnyés Gyula érdemeiről sem, aki Temesvárt a diákoknak jelentős segítséget adott Páskándi színrevitelében. S hogy Cseresnyés színészből, Gyöngyösi Gábor irodalmi titkárból lépett elő — két bemutató erejéig

— rendezővé; az eredmény Zsoldos Árpád a Bolyai János estéjével országos díjat