Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - KRITIKA - Tarján Tamás: Testvérek

vészét állt az érdeklődés homlokterében, s aratott nemzetközi sikereket is; fokozatos gyöngültével 1968 táján jó esély kínálkozott arra, hogy — a filmmel rokon vonásokat is mutató — dráma előretörjön.

Az alkotók névsorára pillantva elsőként egyes drámaírói pályák kiteljesedését regisztrálhatjuk. Illyés Gyula — nagyrészt a Pécsi Nemzeti Színházzal szövetkezve —, sorozatban bocsátotta nézői, olvasói elé újabb műveit, melyek közül a Tiszták és a Testvérek a legmaradandóbb. A korábban inkább novellái és egypercesei révén népszerű Örkény Istvánnak hangsúlyos műfaja a dráma lett, s a nagysikerű Tóté- fcat — többek között — a Macska játék, a Vérrokonok követte. Hubay Miklós változatlan ügyszeretettel, szakértelemmel és művészi szorgalommal munkálkodott a dráma ügyének föllendítésén, s a méltatlanul csekély visszhangú, kevés előadást megért Színház a cethal hátán, illetve Isten füle című alkotásaival pályája új magaslataira jutott. Páskándi Géza termékenyen ontotta és ontja színpadi műveit, s ha színvonaluk hullámzó is: a Vendégség, a Tornyot választok időtálló érték. A Döglött aknák, a Ki lesz a bálanya? után elbizonytalanodó, kezéből gyöngébb dolgokat is kiadó Csurka István az Eredeti helyszínnel talált rá ismét hangjára.

Ezek az alkotók természetesen eltérő utakon járnak — két fő típust mégis megkülönböztethetünk, ezzel általánosságban is jelezve az újabb magyar dráma két fontos fajtáját. Illyés és Hubay régi jogaiba kívánják visszaállítani a tragédiát; műveiket „tragédia felé tartó drámáknak” nevezhetjük. Örkény, Páskándi, Hubay viszont — miként Szakonyi Károly, Gyurko- vics Tibor is — a groteszkhez vonzódik, annak különféle változatait művelve. Látni fogjuk majd, hogy e két lehetőséghez leghangsúlyosabban az átírás-dramatizálás és a dokumentumdráma társul.

Oj szerzők is szép számmal tűntek föl a magyar drámairodalomban. Sajnos, nem a legfiatalabbak köréből: az „utánpótlás” gondja a különböző törekvések ellenére is megoldatlan. Inkább a prózairói közép- nemzedék „rándult ki” tartósan erre az újabb területre (közülük néhányan korábban is kacérkodtak a műfajjal). Gyurkó László, Száraz György, az erdélýi Kocsis István par excellence drámaíróként szerzett magának jogos megbecsülést. Váratlan esemény volt a drámától korábban „óvakodó” Hernádi Gyula színházi bemutatkozása és drámáinak gyors szaporodása — pedig filmforgatókönyvei már jelezhették tehetségének ilyen irányultságát. A romániai magyar irodalom jelese, Sütő András korában közepesnél nem jobb színpadi műveket írt csupán; újabban viszont

— elsajátítva a dramaturgiai mesterség tudnivalóit — visszhangos sikerű, újabb drámairodalmunk élvonalába tartozó alkotásokkal jelentkezett (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán).

Nagymértékben segítette dráma- és színházkultúránk továbbfejlődését, de az indokoltnál nagyobb súllyal él színpadjainkon a dramatizált művek sorozata. Regény-, novella- és szociográfiai irodalmunk szinte valamennyi sikeres darabja is színpadra került, Kertész Ákos műveitől László—Bencsik Sándor szociográfiájáig (Történelem alulnézetben). E művek sokszor érintkeznek a napjainkban divatos dokumentumjátékkal is. Mindkét út hozott szép eredményeket, máskor viszont számos elem elkallódott az eredeti mű értékeiből. Az adaptáció egyedülálló módját választotta Gyurkó László: minden műve idegen alkotásból indul ki, de attól teljesen független, mindenestül saját, csak rá jellemző végső formáig jut el. A legsikerültebbet, a többször átdolgozott Szerelmem, Elektrát s a többi drámát is élénk kritikai fogadtatás gyűrűzi körül.

Az alkotók után újabb drámáink meghatározó tendenciáit kell szemügyre vennünk. Elsőként azt kell megállapítanunk: történetibbek és történelmibbek lettek a művek. Összhangban az egész magyar művészet deheroizálási törekvéseivel (amelyet Jancsó Miklós filmjei, Nemeskürty István esszékötetei, Varga Imre szobrai dokumentálhatnak — természetesen ítészek és olvasók, nézők szüntelen vitái közepette) színpadjainkon is megjelentek a sallangoktól, közhelyektől, iskolai záróünnepélyek emelkedett hangulatától megszabadított hősök. Illyés Dózsa-testvé- rei, Darvas József Zrínyije, Eörsi István Széchenyije nem szobortalapzaton állanak; Galambos Lajos a Fegyverletételben, Sü- kösd Mihály A kívülállóban, Fekete Sándor egyes műveiben talán már túlzásba is viszi a deheroizálási, a valós történelmi értékekről is kétségeket hagyva. Nemcsak a történelmi, de a „mindennapi” ember ábrázolásában is megfigyelhetünk hasonló kísérleteket (Örkény István Vérrokonok, vagy Kulcskeresök című műveire gondolunk vagy Kertész Ákos munkáira.)