Irodalmi Szemle, 1977
1977/2 - KRITIKA - Beke Sándor: A hagyománytisztelet fékező hatása ...
A hagyománytisztelet fékező hatása 1932-től, amikor az Ösbudavár-Kávéház csendes zugában az Énekes madár megíródott, hosszú idő telt el. A színházigazgatók közömbössége és meg nem értése a művel kapcsolatban azóta alig változott. Féja Gézától tudjuk, hogy a darab megjárta Budapest színigazgatóinak az irodáit és általános elutasításra talált. „Rossznak találja? — kérdezte Tamási kétségbeesetten. — Másról van szó. Nem értem, pedig értek a színdarabokhoz — tördelte a kezét a legtekintélyesebb igazgatók egyike.” Az 1934-es kiadást megküldték valamennyi akkori színház vezetőjének, de csak egy vállalkozó akadt: Márkus László, a neves rendező és színigazgató, aki akkoriban Új Thália néven kísérleti színpadot szervezett. Ö határozott úgy, hogy Pünkösti Andor rendezésében (1935-ben) eljátsszék a darabot. Egymás után nyolcszor adták elő, s ez az akkori viszonyok között nagy sikernek számított. Ennek alapján határozta el magát pár év múlva a Nemzeti Színház dramaturgiája, hogy bizonyos módosításokkal, ugyancsak Pünkösti Andor rendezésében bemutatják az Énekes madárt. Itt mutatkozott meg először, hogy milyen óriási szakadék tátong Tamási világa és a nyárspolgári fővárosi ízlés között. Korabeli kritikákból tudjuk, hogy a darabban elsősorban a székely egzotikumot keresték. Hogy a székelyföld idilljét hitelesebbé tegyék, fenyőillatot permeteztek szét a nézőtéren. A felszabaRésilet egy hosszabb tanulmányból dulás utáni depoetizálás helyett az akkori ízlésnek megfelelően szörpösítették a költői emelkedettséget: „Az Énekes madár varázsereje azonban győz a gonosz varjúsereg fölött, s Móka és Magdó, megszabadulva a veszedelemtől, kéz a kézben, boldog-szerelmesen indul az oltár felé.” (Pesti Napló, 1939) Az Énekes madár négy évtizedes múltjára legjellemzőbb a fenti ellentmondásosság: váltakozva kísérte siker és kudarc, rajongók és kételkedők tábora, de méltó helyét a magyar drámairodalomban a mai napig sem foglalhatta el, s nem tudta kiharcolni jogos rangját a színházak műsortervében sem. Mi lehet ennek az akadálya? Németh László Arisztophaneszről szóló tanulmányában ezt írja: „... a mai költő az arisztophaneszi tréfa és burleszk lebegésében hozhatja vissza a legkönnyebben színpadunkra a nagy költészetet.” Ritkán találkozunk tanulmánnyal vagy monográfiával, ahol ezt az idézetet ne olvasnánk. Ebből ered aztán, hogy Tamási adarabjai- ban a rendezők főleg a beköpéseket, a góbé vicceket, a vaskos tréfákat keresték. (Lásd: a kolozsvári Állami Magyar Színház bemutatójáról megjelent elemzést az Utunk 1968. május 10-i számában Szűcs Istvántól.) Izsák József Tamási-monográfiájában az Énekes madár elemzését a következő mondattal indítja: „Mi teszi feledhetetlenné, élővé ezt a falusi történetet...” A „falusi történet’’ nézetünk szerint nem a legszerencsésebb meghatározás. Tamási maga is Tamási Áron: Énekes madár című népi játékának fejlődésére BEKE SÁNDOR
