Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Szigeti László: A színház mindannyiunké (Beszélgetés a Magyar Területi Színház rendezőivel)

3. Igen, befolyásolhatja, de ehhez az kell, hogy a nemzetiségnek pezsgő szellemi és kulturális élete legyen.

4. Ha egyetlen színházunk valamelyik hazai magyar szerző művét szeretné bemutatni, akkor nem találna olyan minőségű darabot, amelyet egy professzionális színház eljátszhatna. Színműveink általában pszeudoproblémákkal foglalkoznak, sokból még a szórakoztató elem is hiányzik. Ha szellemi-kulturális életünket, nemzetiségi tudatunkat akarjuk erősíteni, akkor mindent adhat a színház, csak a magunkét nem, csak a magunkéból nem. Folyóirataink, lapjaink nem egyedüli meghatározói szellemi életünknek. És ahhoz, hogy egy intézmény egy szellemi közeg láncszeme legyen, ahhoz a többi láncszemnek is el kell őt fogadnia. Színházunk tehát hiába akar tartozni valahová, ha még arról sem. vagyok meggyőződve, hogy a többi részelemek egyáltalán akarják, hogy hozzájuk tartozzon. A MATESZ Komáromban székel. Ha bemutató van, eseményszámba megy. A színház emberei ünnepelnek. De ennek az ünneplésnek csak akkor lenne rangja, ha mindenki velünk együtt ünnepelne. De ha szétnézünk egy-egy bemutatón, a színháziakon és néhány kritikuson kívül alig-alig találunk ott va'akit szellemi életünk képviselőiből. Az igaz, hogy Pozsonyban is tartunk előadásokat, de mégiscsak Komáromban van a színház szikh"1 ve, itt kerülnek sorra a rangot adó és szellemi-kulturális életünket elő-előmozdító bemutatók. Példaként: a Szlovák Nemzeti Színház minden egyes bemutatóján megjelenik a szlovák szellemi élet színe-java. De más színházakban is hasonló a helyzet. Egyetlen színházunk van, tehát adjuk meg a rangját. Hogy milyen szerepet tölthetnénk be a felsorolt tényekkel gyöngített szellemi életünkben, az elsősorban a közösségtől függ.

5. Azt tapasztalom, hogy például a pedagógusaink igényeit nem nagyon kell kielégítenünk, mert elenyésző számban sem jelennek meg előadásainkon. Komáromban történetesen jóval több tanárvendégünk akad a szlovák iskolákból, mint a magyarokból. A differenciáltságról lévén szó, a város és a falu közti különbség csökkenésével párhuzamosan egyenlítődnek ki a szellemi igények is.

6. A horizont-kitágítás, mert bizonyára ezt célozza a kérdés, már nem elsősorban a színház feladata. Napjainkban ugyanis már akkora az információözön, hegv itt a színház nem sokat tehet. Ha rendszeresen figyeljük a budapesti vagy pozsonyi televíziót, tágul a horizontunk. Egyre több az olyan középiskolát és főiskolát végzett fiatalunk, akiknek nincs szükségük a mi istápolásunkra. Merem állítani, hogy közönségünk nagyobb része nem a művelődésért jár színházba, hanem az élményért, s a jövőben méginkább így lesz. Hogy eljönnek-e a nézők egy-egy gyengébb előadás után is? Igen, mert igénylik a közvetlen kapcsolatot a színésszel. Nem a technikai jellegűt, amit a tévétől, a fűmtől szinte naponta megkapnak, hanem az emberit. És a színház atmoszféráját. Ebben kell keresnünk a színház új kifejező eszközeit, ebből az aspektusból. Az ötvenes évek elején ez volt a jelszó: játsz- szunk Sztanyiszlavszkij tanítása szerint. Igaz, a módszereiből még ma is lehet tanulni, s ugyanígy a színházelmélet klasszikusaiéból is, de a jövőt egyértelműen Brecht színházi poétikája fogja meghatározni. Nem az illúziókeltés a fő cél, hanem a realizmus. A kortárs színháznak a szocialista realizmus teljes mértékű győzelmét kell biztosítania. Főiskolai tanulmányaimat Brecht szellemében végeztem, és eddigi rendezéseim során igyekeztem is élni azokkal a lehetőségekkel, amelyeket az ő módszerei sugalltak. De nemcsak a rendezők, hanem az írók is sokat tanulhatnak tőle és Shakespearetől. Ök ketten a folytonosságot jelentik, főleg az epikus jelenetsorok építésében.

7. Rövid pályafutásom alatt csupán Dávid Teréz Bölcs Johannáját rendeztem hazai magyar íróink művei közül, de a rendezésen kívül ezzel nem volt különösen nagyobb munka. Egy-két alkotónknak már fölajánlottam metodikai segítségemet a drámaírásban, de nem fogadták el. Ahhoz, hogy én írjak drámát, nem érzem magamat elég erősnek, felkészültnek. Így nem marad más hátra, mint hogy alapos dramaturgiai munka után legközelebb Siposs Jenő újabb mesejátékát rendezzem meg. Nem ismerem a Népművelési Intézet drámapályázatának díjnyertes és elbírált darabjait, tehát nem tudom megítélni a legújabb termést. Úgy vélem azonban, hogy mindaddig nem lesznek nálunk jó darabok, amíg drámaíróink nem tudatosítják, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban élő nemzetiségek egyikeként számos sajátos problémánk van. Mi ennek a felvirágoztatásáért küzdünk valamennyien, a szellemi munkástól