Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Szigeti László: A színház mindannyiunké (Beszélgetés a Magyar Területi Színház rendezőivel)

tam. „A próbának élvezetesnek kell lennie, mert egy életen át áldozzuk fel érte napjaink felét.” Az az előadás, amely nyögések közepette jön létre, még ha kitűnő is, nem kárpótol az ilyen próbák okozta veszteségért. Efrosz állításaiban minden benne van, amit színészi tapasztalataimból a rendezői munkát illetően fontosnak tartok.

2. Köztudott, hogy a színházi munka alapja a dramaturgiai terv. Habár ennek az összeállítása igencsak bonyolult feladat, mindig arra törekedtünk, hogy a mondanivalóra és a tudatformálás esztétikai szempontjaira figyelve olyan terveket készítsünk, amelyeket alkalmasaknak tartunk a különböző igények kielégítésére.

3—4. Bevallom, soha nem törtem azon a fejem, hogy a kultúrpolitikában megfogalmazott célokon kívül, amely a színházi kifejezés elég széles skáláját biztosítja számunkra, még valami más szerepet is betöltsünk. Mint intézmény, természetesen az élenjárók között vagyunk nemzetiségünk céltudatos szellemi gyarapításában. Erről nemcsak a sokat emlegetett nevetés és taps, ami olykor a bukás jelzője is lehet, győz meg bennünket, hanem nézőink igen nagy száma és azok a beszélgetések is, melyeket gyakran folytatunk velük. Ezt az állítást természetesen egy szociológiai felméréssel lehetne igazolni, bár a „tetszik-nem tetszik”-féle véleményekre épülő statisztika aligha ad kimerítő választ a kérdésre. Hadd említsem meg azt is, hogy egy adott szellemi közegben élünk és dolgozunk, ami nem mindig inspiráló hatású, de azt is, hogy tájoló színház vagyunk — kőszínházi rendeltetéssel. Hogy naponta kell szinte közelharcot vívnunk a színházi élményért — a nem színházi célokra épített kultúrházakban. Egyszerű munka ez, de kemény — a szellemet és fizikumot egyaránt igénybe vevő — utakat kell megjárnunk a sikerért. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert társadalmunkban bizonyos arányeltolódások tapasztalhatók az anyagi értékek javára, ami mindig a szellemi értékek lebecsülésével járt. Ilyenkor van a hivatástudatnak kiemelkedő jelentősége, s hogy a színház ilyen körülmények között is sikeresen teljesíti küldetését, az igen nagymértékben köszönhető a törzsgárda hivatástudatának.

5. Nincs szükség arra, hogy a dramaturgiai terv összeállításánál az igényeket differenciáljuk: a mi dolgunk az, hogy a már adott, differenciált igényeknek eleget tegyünk. Közönségünk összetétele műveltségben, ízlésben, életkorban és életmódban, valamint szemléletben nagyon megoszlik. Van, aki nevetni vagy sírni szeret egy-egy előadáson, vannak, akiket az izgalmas cselekmény köt le, van, aki a mély gondolatokban leli gyönyörűségét s van, akit a látvány érdekel leginkább. Egy dolog azonban szinte valamennyiükre jellemző, éspedig az, hogy realista igényűek — természetesen a szó tágabb értelmében véve a fogalmat. Mint rendező, a színpad költői eszközeivel ezt a realista igényt szeretném kielégíteni, melyben a mondanivaló mellett az egyéni Izeket megőrző, mégis összehangolt színészi játéké a vezető szerep. Hogyan rendeznék másutt? Lehetőleg úgy, hogy ne kerüljek ellentmondásba sem önmagammal, sem pedig a bizonyos sajátosságait féltő (őrző) másik színházzal. Színházunk tudatosította a rendező szerepét a mai színjátszásban, ezért dramaturgiai tervének elkészítésekor tekintettel van egyes rendezői ambíciókra is, de ezenkívül még számtalan más dolgot is szem előtt kell tartania. Természetes, hogy az ember azzal a darabbal foglalkozik a legszívesebben, amelyet maga választhat. Amit pedig tetszése ellenére is ráosztanak, azt meg kell szeretnie. Bár ez a „szerelem” a darab minőségétől függően nem mindig „perzselő”, mégsem tagadnék meg az általam rendezett előadások közül egyet sem. Igaz, már közvetlenül a bemutató után sem rendeznék meg ugyanúgy egy-egy darabot. Gondolom, ez természetes is.

6. A klasszikusok eljátszásával nem lehet elkésni, hiszen — klasszikusok. Remélem, színházunk túléli alapító tagjait és bőségesen jut majd ideje nemzeti hagyományaink további ápolására. Azért mondom, hogy további, mert egyrészt szívügyemnek tartom a nemzeti hagyományok ápolását, másrészt nem azonosítom magam azzal a nézettel, hogy hanyagoljuk el klasszikusainkat. Természetesen sohasem puszta kegyeletből tűztünk klasszikusokat a műsorunkra. Mindig a napjainkban is igényes klasszikus gondolatot kerestük bennük. Főleg Kisfaludyt, Madáchot, Mikszáthot, Jókait, Bródyt, Móri- czot és Vörösmartyt, Tajovskýt, Hollýt és Jiráseket valamint Shakespeare-t, Gogolt, Csehovot, Osztrovszkijt, Lavrenyovot, Goldonit, Schillert, Moliére-t és Lope de Vegát, de a többieket is szívesen játszottuk. És ha akad még pótolni valónk ezen a területen,