Irodalmi Szemle, 1977
1977/2 - Mészáros László: Drámairodalmunk három évtizede
drámái nemcsak magyar színpadon kerültek bemutatásra, hanem a szlovák és a cseh közönség is megismerhette őket. A Közös út című drámájáért az író államdíjat kapott. A fordulat — valójában tehát a csehszlovákiai magyar drámaírás kezdete — az 1957/58-as évadban következett be. A Csehszlovák Rádió magyar nyelvű adásának rádiószínpada akkor avatta drámaíróvá Kónya Józsefet [Éles Marika menyasszonyi fátyla], Simkó Margitot (A taknyos), Lovi- csek Bélát (Lángoló nyárj és Dávid Terézt (Lidércfény). A legnagyobb feltűnést Dávid Teréz keltette, hiszen a rádióadást két színpadi bemutató is követte. A Lidércfényt a pozsonyi Hviezdoslav Színház, a Dodit pedig a Magyar Területi Színház tűzte műsorára. A következő évtizedben aztán Dávid Teréz Egri Viktor mellé állt. A többiek közül még Lovicsek Béla fejlődött tovább. Az elmúlt három évtizedben (mennyiségben és minőségben) tulajdonképpen ők hárman jelentették a csehszlovákiai magyar drámaírást. 1. 3 A harmadvirágzás drámaírási kezdetének a felvázolása után érdemes még egy pillantást vetnünk a megelőző történelmi időszakra, a szlovenszkói magyar drámára. Kováts Miklós monográfiájának tanulsága szerint a szlovenszkói magyar színpad nem ösztönzője, inkább kerékkötője volt a hazai magyar dráma fejlődésének, mert arra kényszerítette a drámaírókat, hogy a társadalombírálatnak még a látszatát is elkerüljék és kiszolgálják a tömegízlést. (Magyar színjátszás és drámairodalom Csehszlovákiában 1918—1938/. Barta Lajos így jellemezte a helyzetet: „a színműírók úgy tesznek, mintha az, amiről írnak, fontos lenne, holott minden, ami fontos a mai emberre nézve, kívül esik ezeken a színdarabokon”. A tartalmi, eszmei lemaradás tehát már a szlovenszkói magyar drámára is jellemző volt. Figyelemreméltó tény viszont, hogy a tárgyalt húsz év alatt mintegy húsz csehszlovákiai magyar író 30—35 drámáját mutatták be a szlovákiai magyar társulatok. Ezenkívül több jelentős darabot műkedvelő színjátszók mutattak be és szép számmal tudunk színpadra nem kerülő drámákról is. Kováts Miklós különösen Bihari Mihály, Lányi Menyhért, Merényi Gyula, Sándor Imre, Sebesi Ernő és Sziklay Ferenc nevét emeli ki. Ezzel kapcsolatban felfigyeltető, hogy közülük egyikük darabját sem találta felújításra méltónak működésének negyedszázada alatt a Magyar Területi Színház. A szlovenszkói magyar drámaírás és a harmadvirágzás drámaírása közti párhuzamok és ellentétek kimutatása természetesen elmélyültebb elemzést igényelne, melyhez épp a harmadvirágzás drámairodalmának a felmérésére van szükség. 2. 1 Nézzünk meg először is néhány mennyiségi mutatót. A negyven általunk elemzett drámát véve alapul, megállapíthatjuk, hogy kétévenként három drámát is, így az összeget ötvenre kerekítjük ki, még akkor sem éri el az évi átlag a két darabot, ami csak akkor volna elég, ha csupa remekművek születnének nálunk. Erről azonban szó sincs, így az évi két dráma tehát végtelenül kevés. Igen, valóban gyéren csörgedezik a csehszlovákiai magyar drámaírfs patakja ... 2. 2 A következő pontokban drámai termésünket a beszédforma, a zsáner, a kor és a tematika, a hősök és konfliktusok, valamint a szerkesztésmód címszavakba foglalható szempontokból vesszük vázlatos elemzés alá. Lássuk tehát először a beszédformát. Drámánk e tekintetben valóban lépést tart a korral, a prózai beszédforma az uralkodó a. verses drámával szemben. A verses forma általában anakronizmusnak hat, s még T. S. Eliot, valamint Christopher Fry kísérletei sem tudták igazán meggyőzni a közvéleményt. Drámaírásunkban ez idáig három verses dráma született: Egri Viktortól az Ének a romok felett
