Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - Kulcsár Ferenc: Napló (vers)

pediglen nyílókat, csengővirágként, fogantatás erős idejében. Mire szólanék most a rosszról, elmúlatom azt a jóval, s nyúlat formázva én a tapsifüles, lóherét formázva pedig leszek a négyleveles. S már vagyok a sellő a tündér víz alatt, madárarcú a viz fölött. Elmúlatom magam szájamnak csendjével ha kell, hangszereivel sok szervemnek, ütődobjával szívemnek, vesém ütődeszkájával, szemem szomorú liliomával.

De Mont Blanc-jelenem ereget már alá zúzmarát, merő fehérség leszek, ki elkeresztelve a nagy időben vagyok bár Ferenc, származva a nagy történelemben erdélyi s távolabbi is tán e csillagon, de Mont Blanc-jelenem a megszemélyesülés, a megfogalmazás, a formaadás.

Messze derengek még, a szíves, csillagidegzetű kommünában, a megélt pusztításban és kozmoszi drámában. Van itt jelen csak ez a tíz ikonos ujj, szobák falán gyertyaként árnyat vető, a liliomos arcoknak előtte.

Mert szólhat szépet a száj a vetkeződő ágak idején is, Skorpió havában és Jónásnak napján, évében ezredvégnek, ha beszéde már megütve villámmal, szivárvánnyal pedig bokrétába kötve.

VI

Harmatmegeste fűből kél ez az ember, üti homlokát az éghez — indulóban, rongy Quasimodo.

Elhagyja P-t, az égen fa tollászkodik már ekkor. Ez az az ember, kinek fergeteges feje egyszerre int nemet.

Ilyenkor támad a főnix is, máglya közén is libabőrös — esnek tőle őszi sorok, el, le, közén az avarnak — a rend felé.

Fölnézvén bár zajlik kénkő idő, a fekete ember iramodik inkább képtárakon át, szívét szúrja môr a Mont Blanc, nyomkodja ágyékát a Mont Everest.

Érzi már: ilyen a tündér, a mellett szétfeszítő, a lúdbőrt fölpettyező! Mit is időz a Kilimandzsáró havas csúcsa New York kikötőjében? A folyóknak talán természetes: Kubában a Duna drámaisága, Varsót a Mississippi szépíti. Pedig csak 1975 novemberének lapja íródik. Mégis, ezek a fecskék az Antarktiszon, továbbá e szép jegesmedvék Prága óvárosában.

S forgolódik az erdőségek udvaréban, lépegeti a holdnak udvarát, de elméjében mintha rend, mintha épség.

így S-be érve, micsoda csapda, arany érinti, csalogatja örökkévalóságra gyémánt.

Annyit még: tesz-vesz azóta, zúgatja az erdőt, tervezi a megvalósulás képeit, a megváltás idejét.

Vakmerő.

VII

Ütnék a torkodra én, ha nem lobognék bábáskodók és basáskodók fölött — szorítva szívemhez tollpihét. Szólítok így csak égő arkangyalt, fölperzselni gyúlékony, száraz hangodat. Stílusom a Mont Blanc-megmaradás; gyűjtsön csak télire almát a sün, a szorgos, lobogjon csak maghajtásos állati és növényi fajunk.

Én mondom, hisz, mert hívő a megfogalmazó.

És emelném homlokodat csecsebecséid fölibe — ütemét, se ütemezését ne felejtsd tenmagadnak. Dolgod a csillagokkal testedre gombolt éjjeli égbolt vallatása — közös látomásunk, amely haláltalanul trónol e naprendszeren.