Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - Varga Imre: Beteg nő arca belülről, Egy az áldozat (szöveg és vers)

A iák gyökereinél, mint mókusok, csóválva vörös farkukat, vidám lángocs- kák futkároztak, füst gomolygott kékesen. Látható volt épen a szikrát szóró tűz, kapaszkodott, kúszott fölfelé a fatörzseken, tekergeti a magasba, nagy igyekvésben valahová, a nyomában apró arany-hangyák nyüzsögtek. Valahonnan megintcsak idetört a tűz, hersegve legeli a fűszálakat, az alacsony bozótost, és rejtezik. S megint a gyökerek között lobog, futkározik, fürge vörös állatkák egész raját serkentve föl.

A tűz vállamra támaszkodik és zsémbel:

— Azoknak, akik amott vannak, az Úr legyen irgalmas ...

Emberek nem láthatók, de a puffogások, zúgás és messzi sötét rándulások szüneteiben a csúcs mögül tompa dobbanások áramlanak, fölindult jajgatás szivárog idáig a sűrű levegőben, nehéz csikordulását, hullását hallani gerendáknak. <Aszú bokrok vörösödnek, ágaik izzanak már, mint lángba tartott acélpálca, egyszerre csak megaranyozódnak, s mindenféle vörös szikrákat fröcskölnek bőséggel. A sziporkák tüzes vonalakat írnak a levegőbe. íme: a könnyű tűz- kristályok vidáman a magasba törnek, a fenyők zöld piramisait beszitálják, aztán szerteröppennek, visszahullanak a földre; lám; a fa megfeketedve áll. Itt-ott a vastag ágak végén — mint ősszel a levelek — lángnyelvecskék lobognak. Az oldalamnál egy miccre virágborult egy diófa s még abban a pillanatban összeroskadt. Továbbá ... továbbá ... Látvány mindenütt! A közelben egyszerre fölvillant a veres gömb, bumm, szétrobbant, az akácok törzsére mindenfelől vörösessárga lángok tekerőztek sziszegve, fölemelték rémisztő fejüket a fűből s belemartak a fák törzsébe. Mihelyt a fehér törzseken fölkúszott a tűz, elsárgult a zsenge nyírfalevél, a törött ágvégekből meg sűrű füst böffent. Távolabb a láng kacsokkal kapaszkodott fölfelé egy vesszőből font sövényre. S a teremtésnek ebben a csöndes ropogásában, csodálatos dalok hangzottak mindenfelől, elkezdődtek és abbamaradttak.

Íme a mormolás:

— Téged, ó, Nagyúr, csodatetteidet... ó, jóságos Hatalom.

Egy lányka mögött emberi árnyak remegtek. Ketten až előtérben tűntek föl. Egy férfi mögé álltak, s mint részegbe belekaroltak. Ö meg prüszkölt, röpködött, véres nyálával lecsorgatta széttépett ingét. Bezúzott orral, fölszaggatott szájjal, véresen, vakokhoz hasonló merev tekintettel áll, és szomorkásán, gyermek módra mosolyog.

A csúcson, a nagy forróságban kínlódva lélegzett.

— Mindig csintalankodsz. Ügy látszik, nem tart vissza semmi, sem a tűzvész, sem az éneklő körmenet.

A hegyláb tájékán álltunk, s hirtelen fellángolt mellettünk egy boróka. Az oldalamnál álló fejkendős nő megsuhogtatta pálcáját, és félreugrott. Az előttünk égő borókacserjén túl a tüzek madárugrásokkal szökelltek lefelé a völgy iránt, szárnyukat széttartó sötétvörös pintyőkék; a magas burjánban szárnyak csapkodtak s betakarták fűben megbúvó madárfiókáik fejét.

— Bélus! — kiáltott odafenn a férfi s elhallgatott. Hallani lehetett a meghasadó kövek zaját, figyelmeztető füttyök és csendes sípolás úszott felénk. A távolban valahol emberek válaszoltak az előbbi jelekre. A férfi meg így szólt.

— Igen, a kutya! Csak tüzet ne fogjon. Neki a tűz, mint részegnek a tömény. Ahol tűzvész, lélekszakadva odafut. Odaér, kimereszti szemét és vár. Mintha odaragadt volna. Éppen úgy. Az embereknek nem segít, semmi, csak áll, áll és