Irodalmi Szemle, 1977
1977/10 - ÉLŐ MÚLT - Balassa Iván: Bodrogköz mondavilágáról
BALASSA IVÄN A Bodrogköz a Tisza, a Bodrog és a Latorca által határolt kb. százezer hektárnyi sík vagy lapos homokhátakkal szabdalt terület, melyből csak két nagyobb hegy emelkedik ki. A királyhelmeci Bakhegy nemcsak kitűnő boráról volt egykor híres, hanem azt is tartották róla, hogy itt gyülekeztek a környék boszorkányai, hogy vezérükkel az élen időről-időre együtt keressék fel a budai Gellérthegyen tartott nagy vigasságokat. A középkori források sokszor nevezték szigetnek, latinul insulanak a Bodrogközt, melyet nemcsak a folyók zártak el környékétől, hanem az áthághatatlan mocsarak, nyíltvizek és nádasok is. Ezek borították a múlt század második feléig a táj kétharmadát, jórészt ebből élt a homok gerinceken meghúzódó kisebb-nagyobb mintegy ötven falu lakossága is. A víz és láp között csak az tudott közlekedni, aki itt született, belenőtt a tájba, így a tatár-török se nagyon mert behatolni a sok veszélyt rejtő mocsárba, melynek szélén még a vármegye hatalma is legtöbbször megtorpant. Nem is vívtak itt az ország sorsát eldöntő nagy csatákat, nem tartottak országgyűléseket. A monda szerint Mátyás király is csak akkor kereste fel ezt a vidéket, amikor meghallotta, hogy a Lecse kocsmában sorra tűnnek el az emberek. S bizony őt is megölte volna a .korcsmáros, ha a nagykövesdi várból időben ott nem teremnek a huszárok. A történelem emlékeit szinte napjainkig ,a mondák hordozzák, sokszor kimondva, máskor meg úgy elrejtve magjukat, hogy csak a kutató összehasonlítás tudja azt kihámozni. A honfoglaló magyarok a Nyírségben és a Bodrogközben ütöttek először tanyát, itteni szállásaikról igyekeztek megismerni, kipuhatolni a számukra jórészt ismeretlen új hazát. Ezt bizonyítja, hogy a honfoglaláskori sírok egész sorát tárták fel a régészek Kenézlőn, Karoson, Zalkodon, Bodrogvécsen, Bodrogszerdahelyen, Nagykövesden és még egy sor más helyen. Legutóbb meg Zemplén falu határában egy gazdag fejedelmi sír került napvilágra, mellyel kapcsolatban jeles régészek még azt is feltételezték, hogy Álmost rejthette magában. Akárhogy is van, de csodálhatjuk Vörösmarty Mihály intuícióját, aki bár — tudomásom szerint — sohasem járt tájunkon, a Zalán futása első énekében mégis olyan megjelenítő erővel festette le e vidék szépségét: Bodrogköz mondavilágáról Bodrogköz szigetén hegy emelkedik a hideg éjnek Tája jelé, egyedül, erdővel övezve derékon, Zölden alul, pusztán a szírieknek hagyva jelűiről Kis Tice, a Tisza habjaiból lesietve alájoly Balja jelöl, jobbján Bodrog jut csendes özönnel; Összekerülnek utóbb keskeny szegletre, s zuhogva Hagyják el gyönyörű táját a délre mosolygó Szép hegynek, zengő ligetit s vízlepte lapályát. Itten az ősz daliák és tehetetlen bajnokok, akik Álmos harcaiban győztek vala, csendesen élnek. Régóta izgat az a kédés, hogy a néphagyományban elsősorban a mondákban vajon maradt-e a honfoglalásnak és az azt követő kornak valami nyoma? Közvetlen utalásra nemigen találtam, mert a Szomotor „szomorú tor” magyarázatát a XVIII. század végén
