Irodalmi Szemle, 1976

1976/10 - FIGYELŐ - Tóth László: Születésnapi bemutató

(0] Szó, 1958. VI. 14.) pedig a darab fölötte fontos kérdésfölvetésének, egyéni meglátásainak és helyes eszmeiségének tudja be a sikert. Hozzá kell tennem, hogy a darabot most, tizennyolc év múlva is melegen fogadta a bemutató közönsége, de értesülésem szerint erről tanúskodnak az első vidéki előadások is.

Mégis jogosnak érzem a kérdést, hogy a születésnapi ünneplés sürgetésére, milyen meggondolásból esett a színház művészeti vezetőségének választása a Dodira? Egy új Dávid-darab bemutatása, vagy a még ebben az évadban is műsoron levő Bölcs Johanna ünnepi előadása helyett miért épp ezt a tizennyolc évvel ezelőtti darabot kellett leporolniuk? E közel két évtized alatt oly sok minden történt a világban: eszményképek dőltek meg, eszményképek születtek, érvénytelen dolgok váltak érvényessé és fordítva. Vajon lépést tudott-e tartani Dódi a korral, a fejlődéssel, van-e tartalmas üzenete a mi számunkra is?

A színházi nagyközönség tapsa azt sejteti, hogy igen.

Mégsem látom ilyen egyértelműen a problémát. Nem, mert a színházi taps mindenhatóságába vetett hitünk könnyen elvakíthat, könnyen megtéveszthet bennünket. És feladnánk egy nagyon lényeges követelményt is. A színháznak egy lépéssel mindig a közönségigény előtt kell járnia — tartják színházunk felelős vezetői is, nagyon helyesen. Ehhez már csak annyit tennék hozzá, hogy a színibírálat követelményeinek pedig a színház igényei előtt kell egy lépéssel járnia. Minden más szemlélet könnyen léptékbeli tévesztést vonhat maga után. Most már csak az a kérdés, hogy színházunk a Dodival mekkorára nyújtotta lépését a tisztes kivételektől eltekintve még mindig az operett-kultuszon, olcsó- érzelgős slágereken és regényeken, népszínműveken, tehát egyfajta kommersz kultúrán nevelkedett színházi közönségünk igényei előtt?

Mindaz ami a Dodiban probléma, közösségi és személyes gondokkal, felelősséggel járó célzás volt tizennyolc esztendővel ezelőtt, evidens ma is. Alapjában véve, a lényeget, tekintve tehát a Dódi időszerűsége nehezen elvitatható. A személyes érdekeiknek túlzott mértékben, szinte már fanatikusan áldozó Apu, Anyu és Nagymama egymástól idegen (elidegenedett?) világát csak nagyon laza szálak fűzik össze: az így összefér- celt, mindennap széthullással fenyegető családban érlelődik-őrlődik a tizenhárom éves kamaszlány, Dódi élete. Nem is kell nagyon szétnéznünk ahhoz, hogy közvetlen környezetünkben még ma is a Dődik tizeit és tízeit ismerjük föl. És valószínűleg ilyen fölismerések, rádöb- benések (önmagára és környezetére döb- benések] lendítették tapsra a Dódi nézőinek tenyerét is.

A probléma, amit Dávid Teréz érint, sajnos, nem évült el két évtized alatt sem. Eddig tehát nem lenne baj.

Nagyobb baj az, ahogy mondja.

Ogy hat: Dódi, lelki válságaiban és a világgal való összetűzéseinek intenzitásában, Nyilas Misi ikertestvére. Az analógiát a véletlen adta kezembe: a komáromi színházban a Dávid-darabot közvetlenül megelőzve Móricz Zsigmond megható gyerektörténetét láttam. Persze nem kell, hogy a szlovákiai magyar írónő Móricztól vegye a példát, Dódi lényegében mégis ugyanazokban az útvesztőkben botorkál és próbál eligazodni, mint Nyilas Misi. Mondom, a probléma helytálló, Időszerű, s filozófiailag indokolható lenne a tudatnak az anyagi világgal szembeni másodlagossága, lassúbb fejlődési léptéke alapján. A két gyermekhős eszközei, a saját életkorukból őket kilépésre ösztökélő világjobbító szándékuk is rokon: elbukásuk mindkét esetben majdnem végzetes, s a darab végén mindketten úgyanabból az új, megváltozott alaphelyzetből, tengernyi élettapasztalattal Indulhatnak tovább. Nyilas Misi és Dódi darabvégi, katarzist hozó nagy monológja szinte kísértetiesen azonos élethelyzetet, világot mutat. Csakhogy mégsem ikertestvére Dódi Nyilas Misinek. Inkább tükörképe. S mivel hogy ez a tükör nem épp a legfényesebb, Dódi tükörbeli arca is homályosabb Nyilas Misiénél. De ez a tükör torzít is, s így a tükörkép arányai is eltorzulnak. A kamaszlélek tiszta vívódásai helyett a kamaszlélek szentimentalizmusa, az alapvető emberi (és társadalmi) igazságok helyett ezeket az igazságokat gyakran elfedő ösztönös mozdulatok kapnak aenne hangsúlyt. Ugyanez vonatkoztatható Apu, Anyu és a Nagymama arcképére is: hazug és képmutató, épp ezért passzív, önmagában haldokló világuk egy pillanatra ugyan felidézi a monarchia korabeli debreceni kollégium tanári karának