Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - A JÖVŐ VALÓSÁGA - Lenčo, Ján: Út — kezdethez és véghez
a jövő valósága Ján Lenčo út — kezdethez és véghez Szüntelenül kutatott valami után. Bármit tett is, látszott, hogy semmit sem tart fontosnak és közömbösen átnéz mindenen, s csupán a látszat kedvéért, gépiesen végzi a dolgát, hogy mindenben valami mást keres. Még soha nem találkoztam emberrel, aki ennyire összpontosított volna valaminek a fölkutatására. Hogy milyen kitartóan kutat valami után, arra már Jóval a közös utunk előtt rájöttem. Nagyszerű, pompás út volt! A hetedik naprendszer bolygói és állócsillagai között jártunk, olyan csillagok közt, amelyekre emberi láb előttünk még nem lépett, s amelyeken csodálatos meglepetések vártak ránk. Még Jóformán el sem hagytuk az egyiket, még jóformán alig rajtoltunk bele a csillagsötétbe, s csak az imént látott és megtapasztalt világról fogalmaztuk jelentésünket, már a következőn ránk váró izgalmak bódulatában éltünk. Mintha a gyerekkorunkba tértünk volna vissza, azokba az időkbe, amikor elmerülve egyik-másik kalandregényben, szinte habzsoltuk a megkopott oldalakat és izgatottan lestük, mi történik a továbbiakon. A világűr is ilyen izgalmas könyv Volt számunkra, amit a magunk és a világ hasznára mi olvastunk föl. Azt hiszem, akkor voltam a legboldogabb, amikor az űrkutatás főnöke tudatta, hogy a jelentkezők százai közül épp engem választottak ki erre a feladatra. Amint már említettem, álandóan keresett valamit, mintha szakadatlanul önmagába nézett volna feszült figyelemmel. Legelőször akkor figyeltem föl rá, amikor az alapfokú vizsgákat végeztük az űrkutatási líceumban. Ö volt a legjobb tanuló. Az első helyen végzett. Én a harmadikon. Két másik társunkkal együtt közösen ünnepeltük meg elért sikereinket és kilátásainkat. Kikocsikáz- tunk a természetbe, ettünk és iddogáltunk. Beszélgetésünk egyszercsak az idő problémájára terelődött. Valaki azt javasolta, hogy mondjuk el mindnyájan, milyennek is képzeljük az időt. Örömmel álltunk rá. Mindegyikünk igyekezett megfeledkezni a bemagolt tételekről és kitalálni valami sajátosat. Persze, tagadhatatlanul volt az egészben valami póz is. Én azt mondtam, hogy az időt egy olyan öröktől fogva létező épületnek képzelem, ami állandó tatarozásra és átépítésre szorul. N. szerint az idő egy óriási, egyre növekvő csigaház, C.-nek pedig mindenütt jelenlevő és váratlanul meg-megéledő halál volt. K. alig hallhatóan mondta, hogy az idő egy vak aggastyán, aki hiába vár a megfiatalodására. Amikor rákerült a sor, sokáig értetlenül bámult maga elé, majd hangosan, de valahogy mégis furcsán, nem természetes hangon fölnevetett. Valami idegenül, ismeretlenül és hátborzongatóan csattogott a hangjában. Nevetésére szinte kővé váltunk, s furcsa szorongás fogott el minket. Olyan volt ez a nevetés, mint a vízcsobogás; akaratlanul is a görög alvilág mondabeli halál-vizét juttatta eszembe. Mert valóban olyan volt ez a nevetés, mint a sötét vizű, hideg, soha ki nem száradó folyó csobogása. így kacaghatott magában a kegyetlen révész is. Szinte kővé váltunk a nevetésére, mégis kíváncsian lestük, hogy mit mond, ha abbahagyja.
