Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - Bereck József: Öregem, az utolsó — III.
A falu foghíjas öregasszonyai Igazán akkor kezdtek megblzonyosulnl kénköves jóslataikban, amikor a második testvér, a talán még életrevalóbb Győző is elérte a harminchárom éves kort és — ugyanott végezte, mint idősebb testvére. Ezután a szép, mindig derűs Szidónia néni következett, akiről anyám megkülönböztető szeretettel és minden alkalommal sírásra görbülő szájjal beszélt, lévén egykori keresztanyja a harmadik testvér. A falu fanatikus hívői nagyvonalú elégtételben részesültek tehát, mert igaz ugyan, hogy Isten büntető ostora nem az apán, a vétkesen csattant, hanem annál tökéletesebben ős valóban Istenhez méltón, a gyermekein. S hátra volt még Lajos, a legfiatalabb testvér, aki azonban a falu legnagyobb csodálkozására eredményesen dacolt a végzettel: túlélte a testvéreinél kritikusnak bizonyult életkort. A fekete öregasszonyok azonban szentül hitték, hogy végzetszerű sorsát így sem kerülheti el, hiszen szörnyű, öldöklő háborúra készült éppen a világ; az Isten bizonyára abban akarja elveszejteni. De öregapám, aki abban az időben természetesen még nem volt az, visszajött a háborúból. Oj világ építése kötötte le a falu figyelmét, de azért még mindig akadtak, akik időnként megjegyezték: Ami késik, nem múlikl Görcs Lajost azonban negyvenhétben kitelepítették ... 4 Szertartásos csöndben vártuk a vacsorát, s ez idegesített. Marával nem hülyéskedhettem, mert minden figyelmét lekötötte a vacsorakészítés. Pedig éreztem, hogy ha egy kicsit is, de valamiképp fel kellene oldani a nap folyamán keletkezett görcsöket. Tudtam azonban, hogy ez egyelőre lehetetlen, mert amikor időnként öregemre pillantottam, láttam, mennyire magába zárkózott. Mintha megérzett volna valamit. Az öregek ilyenek: nemcsak a hangosan kimondott szóból, ezer más jelből is értenek. Néha szeretnék öreg lenni. Hülyeség, de sokszor gondoltam már, hogy csak az tud igazán fiatal lenni, aki öreg is volt már. Csak olyan valaki tudja igazán átérezni saját fiatalságát. Két bátyus, hazafelé tartó asszony állt meg a szőlő végében. Valamit halkan pusmogtak, aztán az egyikük megszólalt. — Jó estét, Görcs úr! Nem jönnek még? Mindjárt besötétedik... Hangosan, érthetően beszélt, de kiejtése elárulta, hogy német. Mara említette egyszer, hogy a svábok urazzák azokat a magyarokat és délszlávokat, akiket ismernek ugyan, de nincsenek velük sem rokoni, sem meghitt barált viszonyban. S ez nekem valahogy tetszett. Talán azért, mert nekem még senki sem mondta, hogy Hury úr. öregem felállt a szilvafa alatti pádról, és közelebb ment hozzájuk. — Nem, még nem — mondta bizonytalanul. — Azt hiszem, éjjelre is kint maradunk. — Az a gyanúm, Görcs úr, hogy maguk már végképp megtelepedtek itt! — mondta i nevetve a másik asszony. — Hiszen meleg van, nagyon jó idők járnak — magyarázkodott öregem. — Meg aztán... főleg a gyerek miatt. Az unokám, odaátról. Ha egyszer vakáción van, akkor legyen igazi vakáció. Hát nem igaz?! — Ügy, úgy, Görcs úr! — helyeselt az egyik. — A miénk is minden évben elmegy olyan ... hogy is mondják, táborba vagy hová ... — Mi meg dolgozunk rájuk, hogy máj’ beleszakadunk! — vágja rá a másik. — Bizony, bizony... — hallottam Öregem helyeslő dörmögését. — Maga még bírja, Görcs úr, de én mindig úgy érzem, hogy utoljára jövök fel a hegyre. — Fenét bírom! Éppen azért maradok itt sokszor, hogy ne kelljen újra feljönni. Nálunk, odaát, nem voltak ilyen istenverte dombok. — Nem vágyódik vissza, Görcs úr? — Vissza, hová? — hallottam Öregem meglepett hangját, s noha nem figyeltem őt, tudtam, hogy lemondóan legyint hozzá, mint mindig, amikor feltették neki ezt a kérdést. Hiába, olyan korban volt, amikor már semmivel sem érdemes komolyan számolni. Hová? — visszhangzott bennem akaratlanul. Hát meghalt benne már az emléke is az egykori világnak, tájnak? — Mi jót készít maguknak az a Mara? — érdeklődött némi szünet után az egyik.
