Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - Mikola Anikó: Az illatos gyökér
az illatot gyökér (Manao) Réges-régen, amikor a föld lakói még nem ismerték a gonoszságot és az állatok is emberi nyelven beszéltek, megjelent a földön egy ifjú, aki szép volt, mint a hajnal és illatos, akár egy virág. A lányok találtak rá egy reggelen, amikor fürödni mentek a folyóhoz. Az ifjú behunyta a szemét, hogy ne lássa a lányokat, de ők körülvették, melléje ültek és kérdezgetni kezdték: — Ki vagy, te szépség? Honnan jössz, hogy eddig még nem láttunk? Maradj velünk örökké, hogy szerethessünk téged! Az ifjú ekkor hirtelen felemelkedett ültéből, kinyitotta a szemét, végignézett a lányokon, aztán így szólt: — Piripiri vagyok — azzal beugrott a folyóba, és eltűnt a lányok szeme elől. De kisvártatva újból felbukkant és ezt mondta nekik: — Hagyjatok engem, ne szeressetek. Édesanyám megtiltotta, hogy asszonyt ismerjek addig, amíg az ő tejét iszom. — Hol van a te édesanyád? — kérdezte az egyik leány. — Szeretnénk őt megölelni és megkérdeznénk tőle: Boldog anya, kitől van neked olyan gyermeked, aki ragyogó, mint a nap és illatos, akár a virág? — Nem mondhatom meg — válaszolt Piripiri. — Ez titok. De eljön majd a nap, amikor a víz hirtelen fehérré válik, mint a tej és a napkorong elsötétül az égbolt közepén. Akkor majd megtudják az emberek, hogy ki vagyok én. Addig senkinek se szóljatok arról, amit láttatok. Szavai végeztével füst gomolygott elő a testéből, és eltakarta Piripirit a parton állók szeme elől. Mire a lányok visszaértek a faluba, testük olyan illatot árasztott, hogy követték őket a férfiak. S mikor a többi lány is megtudta, mi a titka testük illatának, elhatározták, hogy ha addig élnek is, találkoznak Piripirivel. Addig keresték, kutatták, amíg egy barlang előtt rá nem találtak, de mielőtt még megszólíthatták volna, egy szarvastehén futott ki a barlangból és szoptatni kezdte a fiát, aki menten szarvasbikává változott. A lányok azonban nem adták meg magukat, másnap újra elmentek a barlanghoz. S még az éjszaka beállta előtt megpillantották Piripirit, amint énekelve közeledett feléjük. Olyan csodálatos volt az énekszó, hogy az egész hegység visszhangzott tőle. De a szarvastehén ekkor újra megjelent, hatalmas keselyűvé változott, felemelte fiát a levegőbe és átrepült vele a folyó túlsó partjára. A lányok még hallották egy darabig az ifjú távolodó énekét, aztán leborultak a földre és sírni kezdtek. Amikor visszatértek a faluba, egyenesen a varázslóhoz mentek: — Nagy a te hatalmad — mondták neki — emberek és állatok felett egyaránt, szerezd meg nekünk Piripirit. — Nem tudom megtenni, mert nem ismerem őt — felelte a varázsló. — Piripiri egy ifjú, aki szép, mint a nap és illatos, mint a narancsvirág — felelték a lányok. — Hol találhatnám meg őt? — A folyó túlsó partján, ahová tegnap magával vitte az anyja. — És az anyja az kiféle? — Élőbb szarvastehén volt, aztán keselyűvé változott. A varázsló fontolóra vette a dolgot, aztán felnézett a napra és így szólt: — Ha elvezettek oda, ahol Piripirit meglelem, akkor talán sikerül nyélbe ütni a dolgot. A lányoknak több se kellett, a varázslót a barlanghoz vezették. Ö pedig addig keresett, kutatott a barlang bejáratánál, amíg egy szőrszálat nem talált, amely feltehetően Piripiritől származott. A szőrszálat méhviaszba foglalta és elhelyezte a barlang bejáratánál, aztán elmondott néhány varázsigét és így szólt a lányokhoz:
