Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - Rácz Olivér: Három vers
Rácz Olivér valaki áll a hátam mögött Láttam: pillangót és virágot. Láttam játékos vadkacsát, s a fényben hófehér sirályok villogtak s gránátalmafák. Láttam az élet villanását; betelt a nyarak illata, az égre fényfiist írt barázdát, s izzott a gránátalmafa. Gránát — rohamkés, kézigránát ékeskedett a derekán; géppisztoly húzta le a vállát, húszéves volt és veterán. Mestere öldöklő halálnak; gyönyörrel űzte a vadat: ő volt az, aki nem hibázhat, hiszen csak ember volt a vad. Húsz éves volt, s akit elejtett, lehetett volna apja is: nem alkuszom és nem felejtek; sebzett vad voltam magam is. Tudom, kölyök volt, megzavarták agyát a zagyva szólamok, szentnek hazudták gyilkos harcát torzult-keresztes hadnagyok. Nem alkuszom — sirály körözhet, viríthat gránátalmafa; a régi húszéves kölyöknek ma is van kése s hadnagya. Nem alkuszom: láttam virágot és messzi, bűvös tájakat, ahol csalóka délibábok álcáznak konok árnyakat. Nem hiszek hazug rejtjeleknek, nem hiszek csodát, csak valót: ércet, kohót, szőlőgerezdet, nyárban aranyló asztagot. Csábító, csalfa fény rezeghet sudár pálmán, rőt kaktuszon: nem alkuszom és nem felejtek, nem felejtek s nem alkuszom. visszhang Bolyongsz a parton egyedül. Csillan a fény és menekül, megül a szirtek zöld tetején, aranyat ringat a vén tutajon. Tó vize csobban, mormol a hab; zeng a szíved és zsong a szavad. A hajdani ösvény nyomait keresed, a fát, amelybe bevésted nevedet. Hol kanyarog az a régi csapás? Kopog a harkály és dong a darázs, a régi vadászház ablaka vak, falóca korhad az ablak alatt. A csöndbe kiáltasz, a múltat idézed; nem felel senki, furcsa igézet, csak a visszhang felesel a dombon. Akáclugas: belesel a lombon, dong a darázs és zeng a szíved; harkály kopácsol, zsong a szavad, kőcsillám perdül a talpad alatt. Fent, a magasban, vércse kering; perdül a csillám, fürge korong, görög a fák közt, tova neszez; lapjára róttad az életedet: ott reked némán a part fövenyén. Homokpad szürkéit a tó közepén. Sziget a tóban, szürke porond, szikkadt homokján szárcsa mereng, szíveden múltak árnya borong, a parton a szépség árnya dereng — eredj utadra, te árva bolond, te kósza bolond, büszke bolond, te bo—lond, lond ... étude impromptue Fények villődztak őszi lombon át. A kertben állt, ezüst tó méla partján; egy régi bánat árnya ült az arcán. A fák gyantát pergettek s szőke mézet, őrizve még egy nyári csók nyomát. Ököl-nyál szállt az álmos part alól, s egy függönyös szobában valahol megszólaltattak egy halk zongorát.
