Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Utak, irányok (Beszélgetés Nagy Jánossal)

a filmszakmán kívüliek közül a filmet alig néhányan értették meg. Az a szörnyű, hogy a művészek csak a maguk szakmáját értik, s a másik művészettől dilettáns módon követelik a közérthetőséget. A saját művészi eszközeiken kívül mást nem ismernek. A legritkább eset, hogy egy író a többi művészeti ágak eszközeit ismerje és értse. A legnagyobb ritkaság az, hogy egy Juhász Ferenc vagy Nagy László képzőművészeti kiállítást nyisson meg.

% En azért nem egészen így látom a helyzetet. Persze, Nagy László helyzeti előnyben van, egyebek között, mert ő képzőművészeti szakiskolában tanult. A mi költőink képzőművészeti érdeklődése verseik tanulsága szerint intenzív. Ozsvald stílusokra, szobrokra, régi épületek szépségeire reagál, Szabó Gyulát, Henri Rousseau-t vállalja versben. Tőzsér, jőleg harmadik kötetében, az Érintésekben, a képi érdeklődés egész sor tanújelét adja. Tóth László, Mikola Anikó, Kulcsár Ferenc és Varga Imre ugyanígy.

— Elismerően szólni Rembrandtról vagy Moore-ról nem életveszélyes föladat. De szóljon valaki egy kialakulóban levő művészről, ismerjen el és magyarázzon egy harmincéves embert, akinek már kialakulóban a profilja, mutasson utat neki, harcoljon érte — ez már rázós ügy. Juhász Ferenc oda mer állni egy fiatal művész mellé. A nagy mesterek elismerése nem művészettörténet. A régi tanulságok alkalmazása az új problémákra, ez az igazi föladat. Ha ezt tudom csinálni, akkor elmondhatom, hogy nem hiába ismerem Rembrandtot. Itt jelentkezik egy fiatal nemzedék, néhány tagjának első kiállítását én nyitottam meg Nyitrán, amikor végeztek, 1968 tavaszán. írtam én erről egy ötsoros közleményt, s az adatokon túl csak annyit jeleztem, hogy ez a néhány ember várhatóan egy új magyar képzőművész-generáció része lesz. Ez az öt sor egyetlen magyar lapunkban sem kapott helyet. Lehet ezt vélni egyéni sérelemnek, de lehet úgy is venni, mint közönyt egy másik művészettel szemben, s ez riasztólag hat az indulókra, taszítja őket, s ez eredményezi számbeli nyomorúságunkat. Konkrétan: Szilva Józsefről, Janiga Józsefről és Diősi Kornélról van szó. Eredményeik is vannak: Janigának volt egy nagyszerű kiállítása Komáromban, Szilva kísérletezik, Diósi viszont kallódik, illetve nem tudom, mit csinál, megszakadt vele a kapcsolatom. Persze nem erről a három emberről van szó. Az a szomorú, hogy még a művészek egymás közt sem hajlandók ismerni egymást. Ez az a régi probléma, hogy segítenünk kellene egymásnak, megbeszélni a problémáinkat. Emlékszel, volt klubnapunk, mindig kedden. Sajnos, ez széthullott. Akkor még többen voltunk, azóta sokan lemorzsolódtak.

0 En mélyen rokonnak érzem a harmadvirágzás irodalmát, az első és második nemzedék attitűdjét különösen, a csehszlovákiai magyar képzőművészetével. A messianizmusba hajló romantikus humanizmusát, de még azt is, ami a te személyes sorsodban vagy a Szabó Gyuláéban kiáltó módon valósult meg, a kivonulást a bolyból, a behátrá- lását egy másfajta, rendhagyó, nem harcos életmódba.

— Ez sok problémát fölvet egyszerre. A romantika, az talán az iskola, a fiatalságunk és a korlátozott lehetőségek terméke. Nem tudom, a messianizmus nem szláv hatás-e, de ettől függetlenül tény, hogy létezik. A romantika egy borongós, fájó, önmarcangoló egyéni, sőt kollektív léttudatból fakad. Évszázadok óta jósolgatják, s szinte várjuk, mikor teljesedik be a jóslat, hogy ez a nép eltűnik, fölszívódik, mint állítólag az avarok. Fizikailag egészséges egyének, fiatal emberek ilyen problémák elé állítva furcsa lelki miliőben élnek. Ez az, amire gondolsz? Készülni kellett volna erre, nehéz így megfogalmazni, de a kész alkotások, ha nem tájképről van szó, úgy látszik, éppen az ez ellen való lázadásból jöttek létre. Abból, hogy a miliőt tudatosítottuk. A lázadás pedig a vitalitásunkból ered. Érdekes kettősség ez. A tények egészen más művek elvárására jogosítanának, holott a művek több esetben egészen a robbanásig feszült idegállapotra és erőre mutatnak. Ebből van aztán az a túlméretezett anatomizáló expresszivitás, ami például Szabó Gyulára is annyira jellemző, mert öt drámai életérzése mellett fantasztikus vitalitás jellemzi, s ez talán alapkategóriája ennek a művészetnek. A messianizmus pedig talán tudatos mentési művelet. Biztosítani egy nép jogát a léthez és megmaradáshoz, annak ellenére, hogy minden látszólagos érv ez ellen szól. A kivonulásról pedig: mindig volt egy elvem. Haladni a tömeggel, ez csordaszellem. Hogy a csordára vigyázhasson valaki, az ellenkezőjét kell tennie annak, amit a csorda tesz. Az emberiség most rohan, tapos: ilyenkor megállni, fölvenni egy virágot a réten olyan erény, amely talán az utolsó virágot menti meg. Nem megállítani az időt, azt nem is lehet, hanem amit a világ eddig adott, összegyűjteni, és nemes, kor