Irodalmi Szemle, 1976

1976/9 - Zalabai Zsigmond: Mérlegpróba (A „Négyek” költészete)

Első osztályú magány, A király, Csukák vonulása) már a szociográfiai szemlélet jegyében Jöttek létre: a novellákba benyomul a szlovákiai magyar valóság, a hősök már nemcsak a hétköznapokat élik, hanem ia történelmet is. Motiváltságuk révén ezek a novellák egyben magatartás-novellák is: helyüket gondolkodva kereső, helyzet és önfelmérésre készülő figurák néznek szembe a múlttal, hogy általa magyarázzák és értsék a jelent. Keserű történelmi tapasztalatokkal, a háború, a jogi osztottság képeivel a hátuk mögött Tamási Áron bolyongó székelyének a krédóját vallják ezek a hősök: „Azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne.” Sodródó figurái, a múltból már kikopva, a jelenbe még bele nem nőve, a már említett „kettévált azonosság” malomkövei közt őrlődnek; sorsuknak az élet relativitásainak mély átélése s önnön aktivitásuk terének szenvedélyes keresése kölcsönöz nem szűnő feszültséget. Valamiféle „közöttes” állapotban lebegnek, melyben egyformán érzékelik a világ szorongató relativitását ( „szenvedek, s a szenvedés se érdem” — Borzongások), a jelenségek kétarcúságát [„körültáncolnak fordított csodák / minden kép mindig mást és mást mutat”

— Tíz szonett), s ezzel összfüggésben keresik az idő bizonyosságának: az erkölcsi felülemelkedésnek a lehetőségét: „önmagunkban megtisztulván / tükör lettünk / nézd magad bennünk emberiség” (Jelentés a / oly ónak).

A versek, melyekről eddig szóltunk, főként eszme- és motívumtörténeti szempontból fontosak; esztétikai értékük meglehetősen váltakozó. Bőbeszédűség, kommentálás vegyül bennük személytelen-tárgyias sorokkal, erős képtöredékekkel; gyakorta túlírtság oldja a versek töménységét. A közvetlen vallomást azonban fokozatosan kiszorítja az a fajta —- az Eliot-i „objektív korrelatív” jegyében fogant — módszer, amely az érzelmeket a dolgok tárgyi leltárába, a képekbe rejti: „Temetőben elúszik sok kőhajó / Emlékek vágyak hitek csobognak / idézve kínt örömöt s a téli holdat / Hunyt pillák mögött szállong a hó” (Napló). Képeinek jellemző tulajdonsága, hogy egy-egy jelenség teljes képzete helyett csak részleges, „csonkított” képzetet sugallnak („A part alatt már csak az ember árnyéka figyel”); hogy perszcnifikálás helyett deperszonifikálnak („ujjam hegyéből akáctüskék nőnek”; a névtelenek „karja helyén jégcsap világít”; „gerincem / fehér vonala mezők közé ékelt út”; „a napfény meglökte pikkelyes mellem / egy száj elszívta előlem a tiszta eget / s kopoltyúim alján megfagyott a vér”). Az effajta képeknek köszönhetően egy-egy emberi tulajdonság, érzés, állapot objektivizálódik; az emberi élet — s ez ad Gál Sándor költészetének filozófiai színezetet — a mindenkori anyag örök idejével szembesül: egyetemes távlatot kap, a-létezés állandó épülésének- bomlásának a folyamatosságába épül be.

E sajátos tárgyias líra képtöredékeit Tőzsér Árpád már az első két Gál-kötetben is kimutatta; stílusinterferencia nélküli, az élménylíra módszereitől függetlenült, éppen ezért teljes értékű verseket azonban jobbára csak a harmadik Gál-gyűjtemény, a Szabad vonulás (1969) azonos című ciklusától kezdve találhatunk e módszerre. Azok a legemlékezetesebb költeményei, melyekben a fizikai tárgyak pszichikai tárggyá lényegülve tükrözik a szubjektum érzésvilágát, tudattartalmait; melyekben alanyi és tárgyi egymásba mosódva, szimultán módon van jelen. Attűnéses technikájú versei — központozás nélküli, a végtelen áramlást ily módon is érzékeltető soraikkal, gyakori enjambe- tnent-jaikkal, halmozásaikkal tűnnek ki: „A végtelen áramlást csupán a verscímek sza^_ kítják meg. S ebben a költőből kirezgő, kisugárzó áradásban, a költői pszichében végbemenő parttalan áramlásban a szavak átloccsannak a tapasztalati világ burkán túlra, s Gál egyre többször hajol ki a fogalmakkal mondhatatlan világba” (Varga Imre).

Az élmény, a verset kiváltó ok felszívódott a vers szövetébe; a mondanivaló mélyebb rétegei a nyelvbe rejtőztek. A Szürke kísérletben például maga a „forma” — a sok ige

— tanúskodik arról, hogy a világban a történés, a születés és halál azonosságában lejátszódó folyamat az elsődleges; a tagadó szerkezetek, az ellentétezések viszont arról vallanak, hogy a dolgok, tárgyak, jelenségek és minőségek viszonylagosak, változékonyak, többarcúak. Az összefüggések mélyebb szintjén ez a felfogás szinte vonzza maga mellé a már említett — az anyag örökmozgását megjelenítő — Gál Sándor-i versfilozófiát; a jelenségek, állapotok viszonylagosságának hangsúlyozása viszont azokból a gondolatokból fakad, melyeket Gál novellahőseinek jellemzésekor már ismertettünk. Prózája és költészete együvé tartozó, szervesen épülő világ; novellái sodródó figuráinak szájból is hitelesen hangzana egy ilyen vers-monológ: „mikor így ülök a tegnapi ablak előtt amit / befalazott az éjszaka tömör sötétje / didergések borzolödó vágyak ráznak